Igen, most már publikus: hazaköltözöm Gibraltárra.

9 hónapja személyesen is van lehetőségem megtapasztalni azt a fordított kultúrsokkot, melyről évekig külföldön élt, majd hazaköltözött klienseim beszámoltak – ekkor költöztem vissza Magyarországra közel 4 külföldön töltött év után.

Többször írtam már az országváltás szakaszairól, melynek második szakasza a kultúrsokk, ekkor – a mézeshetek felhőtlen öröme és lelkesedése után - az ember hirtelen szembesül új otthona árnyoldalaival, nehézségeivel, másságával. Azonban létezik egy úgynevezett reverz kultúrsokk is – egy fordított kultúrsokk, amit akkor élünk meg, miután hazatértünk. Ekkor ugyanúgy megjelenik az első hetekben – hónapokban a nászutas érzés: hiszen minden ismerős, komfortos, régi kellemes emlékek, érzések rohanják meg az embert. Azonban ekkor is törvényszerűen eljön a kijózanodás ideje: egyszer csak lekerül rólunk a rózsaszín szemüveg és meglátjuk a valóságot, ami eleinte sokkoló lehet. Sőt, eleinte egy sötét szemüvegen átszűrődő realitást.

Pedig az ember jól emlékezett rá, hogy milyen itthon, mik az ittlét előnyei, hátrányai.. csak hát az évek alatt elszokott tőle. Hiába a többszöri rövid hazalátogatás – ilyenkor csak turistáskodunk, de nem élünk itt a mindennapokban, és ez egész más. Külföldön élve az ember megélt, átvett egy másfajta kultúrát, egy másfajta mentalitást.. amely talán mindig is sajátja volt, csak itthon nehezen megélhető, a környezet mássága miatt. Sokan nagy lelkesedéssel térünk haza: majd mi hazahozzuk ezt a fajta más kultúrát, más, pozitívabb szemléletet, mellyel kint feltöltődtünk.

Hogy mi az ami engem mellbevágott Magyarországon?

Hogy az utcán sétálva lehajtott fejű, lesütött tekintetű embereket látok, akik a szemkontaktust is kerülve, magukba fordulva sietnek el egymás mellett.

Ha véletlenül egy vidám csapatba botlottam, rövidesen kiderül, hogy csak turisták.

Hogy mosolyra nem feltétlenül mosoly itthon a válasz.. Sőt: gyakran gyanakodva méregetés, mely azt üzeni: „Mit akar ez az ember???”

Hogy az emberek nem keresik a kommunikációt, egymás társaságát.. Képesek hosszan várakozni egymás mellett egyetlen szó nélkül..

Ha mégis szóba elegyednek egymással, a panaszkodás dominál, rögtön a politikára terelődik a szó. Mondjuk, van is okuk a panaszra.. De a többség leragad ott, hogy azt részletezze, mi a baj, milyen súlyos a baj, kevesen kérdezik: Hogyan kellene változtatni? Mit tehetünk, hogy változzanak a dolgok? Szenvednek, de mintha beletörődtek volna..

Hogy a magyar iskola „megeszi az ember életét”.. Pedig már volt tapasztalatunk korábbról is, de azóta még tovább romlott a helyzet.. Pedig a gyerekeimet nagyrészt kivételesen elhivatott, gyerekcentrikus oktatók tanítják. De nekik is meg van kötve a kezük. A tananyagot év végéig le kell adni, valamilyen módon számon kell kérni, értékelni, osztályozni kell.

Hogy 9 óra helyett 8 órakor kezdődik az iskola és 3 helyett 4-ig tart délután. Ami azt jelenti, hogy a gyerekek 6 óra helyett 8 órát töltenek az iskolában: tehát ennyivel kevesebb a szabadidő, a családdal, barátokkal, tölthető idő Gibraltárhoz képest.

Hogy minden nap és hétvégére, a szünetek idejére is kapnak házi feladatot. Ez teljesen szürreális, olyan mintha egy felnőtt a szabadság ideje alatt kapna határidős munkákat.

Hogy a kötelező olvasmány ugyanaz, mint 40 évvel ezelőtt. (6. osztály – Egri csillagok.. Talán még mindannyian emlékeztek rá..)

Hogy az első osztályos lányom olvasókönyvében olyan témájú olvasmányokat találok, melyek a következő szavakat tartalmazzák: „ekevas” és társai… Hol kapcsolódik ez az ő mindennapi életéhez? Az ő világához?

Hogy az olvasmányok szóhasználata köszönőviszonyban sincs a mai beszélt nyelvvel.

Hogy az elsős olvasmányok egy idejétmúlt, rég meghaladott, egészségtelen családmodellt közvetítenek: (Az üzenet kb. a következő: anya otthon dolgozik, apa pihen… Mi van????)

Hogy az iskolai menza ehetetlen, holott ennyi pénzért minőségi ételt is kaphatnának. Üres zsömlén egy db citromkarika uzsonnára és még sorolhatnám.. De az ebéddel ellentétben, annak összetevői legalább felismerhetőek, beazonosíthatóak. Így inkább én csomagolok nekik.. persze ezáltal meg „kilógnak a sorból”..

Hogy az is probléma, ha az elsős gyerek nem mértani pontossággal, tökéletes dőlésszöggel, hibátlan körökkel kanyarítja a betűket, holott szép, olvasható az írása.

Hogy még mindig van olyan tanár, aki megszégyeníti a gyerekeket, verbálisan bántalmazza őket, de nem küldik el az iskolából, arra hivatkozva, hogy már hosszú ideje ott dolgozik.

Hogy ha a gyerekeim betegek voltak, átlagosan fél óra alatt bepótolták a kimaradt órai anyagot. Mivel töltenek akkor egy teljes napot az iskolában? – teszem fel a kérdést. És ha délután értük megyek, és körülnézek, meg is kapom a választ: a tanár a fegyelmezéssel tölti az idő nagy részét.

Hogy a tanárok gyakran kénytelenek másodállást vállalni esténként, hétvégenként..

Hogy van olyan osztály, ahol a szülők hírből sem ismerik az együttműködést. Ha egy kör e-mailben valaki elkéri a leckét, hiába vár választ.

Hogy van olyan szülő, aki a gyerekét betegen beviszi az iskolába, kitéve másokat is a fertőzésnek. Igen, tudom, hogy nehéz megoldani az otthoni ápolást: kell a szabadság a nyári szünetre.. nem ér rá a nagyszülő.. drága a baby sitter.. De úgy tűnik, a vélt személyes érdek felülírja néhányaknál a közösség érdekét. (Mivel valójában a gyerek érdeke is az lenne, hogy betegen otthon maradjon és így könnyebben gyógyulhasson..)

Hogy a gyerekek jelentős része meglepően gyakran beteg. Rendben, vannak vírusfertőzések.. de ezeknek a fejfájós, hasfájós tüneteknek a nagy része pszichoszomatikus – sajnos ide vezet a szorongás, a teljesítménykényszer, arról nem is beszélve, hogy az állandósult stressz legyengíti az immunrendszert, így a fertőzésekre is fogékonyabbá válnak.

Hogy értékes és kevésbé értékes tárgyak tűnnek el az iskolából.

Hogy egy bevásárlóközpontban nincs a mosdóban szemetes – a takarítónő elmondása szerint ellopták.. A szemetest..

Hogy a közlekedési morál híven tükrözi az emberek életvezetését: így pl. nem biztos, hogy az autó megáll a zebra előtt, vagy megadja az elsőbbséget.

Hogy van, aki mások életét veszélyeztetve szabálytalankodik, majd kikiabál az ablakon és még neki áll feljebb. (Jó, igaz, hogy máshol sem mindig tartják be a közlekedési szabályokat, de utána legalább intenek, hogy bocs: én voltam a hibás.)

Hogy a buszsofőr szó szerint az orrod előtt csukja be az ajtót.

Hogy fontos orvosi vizsgálatokra több hónapos várakozás után lehet csak eljutni, így maradnak a magán egészségügyi szolgáltatók – már ha az ember meg tudja fizetni őket.

Hogy ha a híreket olvasom, görcsbe rándul a gyomrom.. és ha épp nem olvasom, akkor is körülvesz a politika, ezt látom, hallom mindenütt bárhol is legyek, bárkivel is beszéljek.. Egy normálisan működő országban ez nem állandó beszédtéma, nem ez tölti ki az emberek gondolatait..

És ha nagyrészt számít is az ember arra, hogy mi várja itthon – a mértékkel nincs tisztában, azt nem láthatja előre, azt csak megtapasztalni lehet.

Aztán az ember túljut ezen a fordított kultúrsokkon is, mindez megszokottá válik..

De ettől még nem elfogadhatóbb a számomra. Ezt nem akarom megszokni. És azt sem akarom, hogy a gyerekeim ezt szokják meg, ezt tartsák természetesnek, normálisnak.

Hazajöttem Magyarországra, mert úgy éreztem, haza kell jönnöm. Itt él néhány számomra nagyon fontos ember. De rá kellett ébrednem, hogy bár ők itt vannak, de az én igazi otthonom, már Gibraltáron van. Megpróbáltam, de nem tudtam lelkileg hazajönni, csak fizikailag. Ahogy a családom többi tagja is. Ezért visszamegyünk oda, ahol lelkileg is otthon vagyunk, arra a helyre, ami iránt nem szűnő honvágyat érzünk.

Oda, ahol az emberek figyelnek egymásra, törődnek egymással.

Ahol mosolyra mosoly a válasz.

Ahol az iskola nem eszi meg a gyerek és a család életét.

Ahol nem közvetít más értékeket, mint otthon a család.

Ahol a gyerekeim naprakész, valóban használható tudást kapnak.

Ahol értékelik, ha egy gyerek nyitott, kíváncsi, érdeklődő.

Ahol a verseny helyett fontosabb az együttműködés, már ezt tanítják kisgyerekkortól.

Ahol az iskolában arra kíváncsiak, hogy mit tud, nem pedig arra, hogy mit nem tud.

Ahol a gyerek nem stresszel, nem szorong az iskola miatt, ezért nem is szomatizál, elvétve szed össze egy-egy fertőzést.

Ahol nincs állandó, napi szintű számonkérés.

Ahol a szabadidő valóban a pihenésé lehet, nem az iskolai tanulás folytatása.

Ahol a pedagógus hivatás az egyik legmegbecsültebb, így a tanárok azzal tudnak foglalkozni ami a feladatuk: a tanítással.

Ahol a gyerekeimet nyugodtan elengedhetem bárhova egyedül is, mert tudom, hogy biztonságban vannak.

Ahol a buszsofőr megvár, ha szaladni lát a busz felé, sőt volt olyan is, hogy visszafordult, hogy felvegyen, ha lekéstük a buszt.

Ahol vadidegen emberek (egyébként idős nők, marokkói bevándorlók) ölbe veszik mások kisgyerekeit a tömött buszon, ha nincs több ülőhely.

Ahol a másság elfogadása, más kultúrák ismerete és tisztelete az alap – hiszen mindannyian mások vagyunk, valahol mégis ugyanolyanok.

Ahol ha ottfelejtesz egy táskát a buszon, megtalálod a végállomáson. Sőt, a buszsofőr akár felhív és utánad is hozza, ha benne találta a telefonszámod. (Tudom, hogy hihetetlen, de mindkettő saját tapasztalat.)

Ahol nem csak fizetsz az állami egészségügyi ellátásért, hanem meg is kapod időben a megfelelő ellátást, szolgáltatást.

Ahol a politika nem mászik bele az ember magánéletébe.

Ahol a híreket olvasva nem rándul görcsbe a gyomrom.

Hát ennyi.. Viszlát Budapest..

Eddig tart az eredeti írás.. Az élet azonban megy tovább.. 

2019. május: Frissítem a cikket:

Mivel még mindig sokan keresnek, akik úgy hiszik, hogy csak online vagy Gibraltáron vagyok elérhető, ezért itt is megírom: Bár a cikk megjelenését követően visszaköltöztem Gibraltárra, 2018-tól újra Budapesten élek és dolgozok. Az okok személyesek, hamarosan megjelenő könyvemben erről is írni fogok. :-)

 (Ha tetszett a cikk, használd a megosztást is! Ha legörgetsz, az ajánlott bejegyzések között biztosan találsz még valami számodra érdekeset! Kövesd Pszichológus Online blogom és Pszichológus online facebook oldalam, hogy ne maradj le egyetlen írásról se!)