Minél nagyobb a veszteség, amit az ember elszenved illetve minél nagyobb horderejű változás után szükséges újra kezdeni, annál hosszabb időt vesz igénybe a folyamat.

A legnagyobb veszteség egy szerettünk elvesztése, ez esetben a gyász elhúzódhat 1-2 évig is, egészséges esetben, zavartalan gyászfeldolgozás mellett. Ha a feldolgozás valamelyik fázisban elakad, az a folyamat még hosszabb időt vehet igénybe. Komoly stresszt okoz a válás, a munkahely elvesztése, egy-egy súlyos testi vagy lelki betegség, baleset, műtét elszenvedése is.

De stresszt jelentetnek a jelentősebb költözések, a nagykorú gyerekek kirepülése a családi fészekből, a nyugdíjazás is, hiszen minden ilyen esemény változást okoz az életkörülményekben, melyekhez igazodni kell. Sok esetben új célokat kell találni, új értelmét meglelni az életnek.

Gyerekeknél ugyanilyen stresszt okozó szituáció még az iskolaváltás is.

Minden esetben személyiség és szituációfüggő, hogy ki milyen gyorsan tud talpra állni élete nagyobb változásai után. Minél stabilabb a személyiség, minél erősebb az úgynevezett pszichológiai immunrendszere, minél hatékonyabb megküzdési stratégiákat birtokol, annál könnyebben és gyorsabban alkalmazkodik a megváltozott feltételekhez.

Érdemes végiggondolni, hogy hány nehéz helyzeten jutottunk már túl életünk során, és hogy mi segített nekünk akkor. Mások is talpra álltak már ilyen nehéz szituációkat követően, az ő példájukból is erőt meríthetünk. Meg kell találnunk a belső motivációinkat, hogy miért érdemes küzdeni, újrakezdeni. Ehhez elengedhetetlen egy pozitív, vonzó, erősen motiváló jövőkép kialakítása.

Sokat segíthet az elfogadó, megértő, támogató környezet: a családtagok, barátok. Ha ilyen támogató környezettel nem rendelkezünk, és úgy érezzük, egyedül képtelenek vagyunk a talpra állásra, mindenképp érdemes pszichológus segítségét igénybe venni, aki segít megtalálni a belső motivációinkat, segít aktiválni az újrakezdéshez szükséges belső erőforrásainkat, akinek segítségével szemléletet válthatunk.

Először is mindig könnyebb valami felé mennünk, mint valamitől el. Sokszor nem elegendő motiváció, hogy túl akarunk jutni egy nehéz helyzeten, tudnunk kell azt is, hogy hova akarunk eljutni, hogy miért érdemes talpra állni. Látnunk kell lelki szemeink előtt egy vonzó jövőképet, arról az időszakról, amikor már meghaladtuk a problémát, kikerültünk nehéz helyzetünkből. És el kell hinnünk, hogy ez elérhető, megvalósítható, hogy képesek vagyunk rá. Hit nélkül semmi sem működik, valójában minden „fejben dől el”.

Ezután meg kell keresnünk és aktivizálnunk az ehhez szükséges belső erőforrásainkat: képességeinket, jellemvonásainkat, tudásunkat, tapasztalatainkat. Mindenki számára elérhető vagy megteremthető minden számára szükséges belső erőforrás. Számításba kell vennünk az elérhető külső erőforrásokat, esetleges külső segítséget is. Végiggondolni, hogyan tudjuk ezeket elérni, segítségül hívni. És végül a tettek mezejére is kell lépnünk.

A fájdalom az élet része, elkerülni nem lehetséges. Mindenkit érnek veszteségek, kisebb nagyobb sorscsapások. Az életben csak a változás állandó, nekünk pedig alkalmazkodnunk kell ezekhez a változásokhoz. Ha egy életterületen aktuálisan nehézségeink is vannak, újra kell építeni ezt a területet az életünkben – más életterületeink még jól funkcionálhatnak. Ezekből a jól működő területekből töltekezhetünk, erőt meríthetünk.

Egy veszteség után érdemes végiggondolni, hogy mennyi értékes kapcsolat van még az életünkben, a jelenünkben, ezek a kapcsolatok erőt adhatnak a továbblépéshez.

Ha elvesztettünk egy számunkra fontos valakit, tudnunk kell, hogy bár ő fizikailag már nem része az életünknek, az értékei, melyeket képviselt, melyeket átadott nekünk az együtt töltött idő alatt, velünk maradnak, bennünk élnek tovább.

(Ha tetszett a cikk, használd a megosztást! Ha legörgetsz, az ajánlott bejegyzések között biztosan találsz még valami számodra érdekeset! Kövesd Pszichológus Online blogom és Pszichológus online - Schrammel Ivett facebook oldalam, hogy ne maradj le egyetlen írásról se!)

Schrammel Ivett pszichológus, terapeuta

Honlap: http://www.pszichologusonline.eu/

Pszichológus Online blog: http://schrammelivett.blog.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/pszichologus.online.schrammel.ivett/

Instagram: https://www.instagram.com/schrammel.ivett.pszichologus/

Youtube: https://www.youtube.com/channel/UCuZ-sgi1BFQbWRmPz3hUI6A

 Fotók: Schrammel Ivett

A blogon megjelent írások szerzői jogvédelem alatt állnak.

A pszichológust sajnos még napjainkban is sokan keverik a pszichiáterrel – annak ellenére, hogy végzettségem szerint pszichológus vagyok, számtalan levelet kapok, melyet így kezd a levélíró: „kedves doktornő” – ennek oka a tájékozatlanság, illetve a megfelelő tájékoztatás hiánya. Nézzük mi a különbség a kettő között:

A pszichológia jelentése: lélektan. A pszichológia tudománya az emberi megnyilvánulásokkal, lelki jelenségekkel foglalkozik. Főbb kutatási területei az általános pszichológia (észlelés, érzékelés, figyelem, tanulás, motiváció, emóció), a fejlődéspszichológia (gyermeklélektan), szociálpszichológia (társas kapcsolatok, társadalmi folyamatok), személyiségpszichológia. A személyiségpszichológián belül: egészségpszichológia, pszichoszomatika, pszichoneuroimmunológia, pszichodiagnosztika, klinikai pszichológia.

A pszichológiának számtalan alkalmazási területe létezik: munkapszichológia, szervezetfejlesztés, reklámpszichológia, gyermeklélektan, pedagógiai pszichológia - iskolapszichológia, sportpszichológia, művészetpszichológia, kriminálpszichológia, pasztorálpszichológia, tanácsadás, egészségpszichológia – egészségfejlesztés, egészségtudatosság fejlesztése, pszichoterápia.

A pszichológián belül többféle irányzat, megközelítés létezik, ezek alapján többféle pszichoterápiás irányzat, módszer kerül alkalmazásra – a pszichológus szemléletének megfelelően – a kognitív, viselkedésközpontú megközelítéstő kezdve a transzperszonális, spirituálisabb módszerekig.

A pszichiátria a mentális zavarokkal, lelki betegségekkel foglalkozó tudomány. Elsődlegesen az orvosbiológiai megközelítést veszi alapul. A pszichiáter ennek megfelelően elsődlegesen gyógyszeres kezelést alkalmaz mentális problémák esetén.

A pszichológus nem orvos.

A pszichológus nem diagnosztizál. (Kivéve a klinikai szakpszichológust.)

Pszichológus nem alkalmaz gyógyszeres kezelést, nem is jogosult erre.

Míg a pszichiáter orvostudományi egyetemet végzett, a pszichológus bölcsészettudományi egyetemen szerezte diplomáját 5 éves képzés eredményeként, a mesterképzés elvégzését követően. Az első 3 év alapozó képzés elvégzése után ugyanis csak a viselkedéselemző címet kapja meg.

A pszichoterápia a lelki problémák kezelését, gyógyítását szolgálja

Egyes pszichológiai terápiás módszerek alkalmazása klinikai szakpszichológusi vagy pszichiáter szakorvosi képesítéshez kötött, más terápiás módszerek alkalmazásánál ez nem feltétel. Pl. NLP (neurolingvisztikus programozás), pszichodráma, család- és párterápia, integrál szemléletű terápia, családállítás… stb.)

A szemléletbeli különbségeknek megfelelően azonban jellemzően pszichológusok folytatnak pszichoterápiát.

A pszichiáter általában súlyosabb mentális zavarokkal foglalkozik, a pszichológus leginkább úgynevezett „normál neurózisokkal”, szorongásos problémákkal – ezeket előfordulási gyakoriságuk miatt nevezhetjük így is – valamint életvezetési, kapcsolati, gyereknevelési problémákkal.

A pszichológus terápiás munkája során nem kizárólag lelki problémák kezelését végzi, ezen felül foglalkozik egészséges emberek önismeretének fejlesztésével, személyiségfejlesztéssel is. Hiszen "az élet nem múlik, hanem telik, a teljesség felé halad."

(Ha tetszett a cikk, használd a megosztást! Ha legörgetsz, az ajánlott bejegyzések között biztosan találsz még valami számodra érdekeset! Kövesd Pszichológus Online blogom és Pszichológus online - Schrammel Ivett facebook oldalam, hogy ne maradj le egyetlen írásról se!)

Schrammel Ivett pszichológus, NLP-NLPt terapeuta

Honlap: http://www.pszichologusonline.eu/

Pszichológus Online blog: http://schrammelivett.blog.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/pszichologus.online.schrammel.ivett/

Instagram: https://www.instagram.com/pszichologusonline/

Youtube: https://www.youtube.com/channel/UCuZ-sgi1BFQbWRmPz3hUI6A

A blogon megjelent írások szerzői jogvédelem alatt állnak.

Ezt az interjút Popper Péterrel 21 évvel ezelőtt készítettem, 1996. májusában, még első éves egyetemi hallgatóként. Most először publikálom.

Amikor feladatként kaptuk egy életút interjú készítését egy tetszőleges személlyel, tudtam, hogy őt fogom választani az interjú alanyául. Hiszen írásai, gondolatai nagy hatással voltak rám, és volt szerencsém az egyetemen hallgatni előadásait is – emlékszem, óráin az ajtót nem lehetett becsukni a sok hallgatótól, voltak, akik csak az ablakpárkányokon találtak helyet maguknak - de egy személyes találkozó mégis egész más, sokkal mélyebb ennél.

Az interjú kalandos előzmények után jött végül létre. Az elsőként megbeszélt időpontban ugyanis Debrecenbe kellett utaznia, előadást tartani – ezt már a lakására érve tudtam meg, így azonnal leutaztam utána, hátha a pályaudvaron elérem hazafelé jövet, hiszen tudtam, hogy milyen elfoglalt, nem volt egyszerű időpontot egyeztetni erre az alkalomra. Aznap elkerültük egymást, de szerencsére a másodszorra megbeszélt napon létrejött a várva várt találkozó.

A vele folytatott hosszú személyes beszélgetés nagyon nagy hatást gyakorolt akkor rám.

A dolgozat nálam maradt példányát éveken át ereklyeként őriztem, majd hosszú időn át elveszettnek hittem. Nemrég, legutóbbi költözésem alkalmával azonban sikerült megtalálnom és úgy éreztem, hasznos lenne megosztanom másokkal is, így most változtatás nélkül közzéteszem.

Popper Péter mesél önmagáról, szakmai útjáról, a pszichológus hivatásról, a szakma kihívásairól, megfelelő motivációról.

ÉLETÚT INTERJÚ POPPER PÉTERREL  Készítette: Schrammel Ivett   1996. május 23.

A következő interjú alanya közismert személyiség, Popper Péter professzor, pszichológus, pszichoanalitikus, egyetemi tanár.

Elsőként a pályán való elindulásáról kérdeztem, s ő elmesélte, hogy a pszichoanalízisről nagyon korán hallott, mivel édesanyja pszichoanalízisre járt, és lelkes híve volt annak. Ő azonban soha nem akart pszichológus lenni.

A gimnáziumi érettségi után felvételt nyert a Bölcsészettudományi Kar történelem szakára, majd szakot váltott, filozófia - logikára. Ezt a szakot később átszervezték a Lenin Intézetbe, így ő is oda került. Negyedévben felvette a pszichológia tanári szakot, majd pszichológia, filozófia - logika szakos tanárként végzett.

Soha nem volt példaképe, és a pszichológiát nem valaki másnak a hatására választotta.

Akkoriban központi álláselhelyezés volt, ő azonban az egyetem elvégzése után nem fogadta el azt az állást, melyet felajánlottak neki, az Állatorvosi Főiskola Filozófia Tanszékén. Ennek következményeként három éves eltiltást kapott, mialatt nem lehetett diplomás állása. Ez idő alatt sokféle munkát elvállalt: segédmunkás, újságíró is volt. Később a Gyógypedagógiai Főiskolára került tisztviselőnek. Amikor már kaphatott diplomás állást, „lakás - magánegyetemekre" kezdett járni pszichológiatörténetet, fejlődéslélektant, Gestalt-pszichológiát tanulni. Mártonné Vázsonyi Ibolyához járt Rorschach-tesztet, Szondi-tesztet, diagnosztikát tanulni. Ebben az időben nem volt pszichológusképzés az egyetemeken, csak pszichológia tanári képzés, ezáltal magát a pszichológiát. a pszichológia nyelvét az egyetem után sajátította el

Amikor lehetőség nyílt rá, elment a fiatalkorú bűnözők közé pszichológusnak. Feladata volt, hogy bíróságok számára véleményt - pontosabban személyiségképet, karakterológiai képet - adjon az előzetes letartóztatásban lévő fiatalokról. Itt ismerkedett meg György Júliával, aki elvitte a Trefort utcai pszichoterápiás rendelésre. Így tulajdonképpen, ahogyan ő fogalmaz: belesodródott a szakmába és ebben semmiféle tudatos választás nem játszott szerepet, egyszerűen így hozták a körülmények.

Pszichoanalitikus kiképzést is kapott, de nem kérte felvételét a Pszichoanalitikus Egyesületbe.

Egyik szakterülete a klinikai pszichológia, ahol különösen a pszichoterápia és a szociális beilleszkedési zavarok érdekelték. Másrészt mindig sokat foglalkozott a vallás körüli pszichológiai problémákkal.

Saját bevallása szerint azt volt a legnehezebb megtanulni. hogy amikor befejezte a munkát, ne vigye magával állandóan, ne vigye haza a családjához; ne próbálta meg folytonosan értelmezni a körülötte lévő emberek mondatait, viselkedését, a környezetében zajló eseményeket. A pszichológia legnagyobb buktatójának is ezt tartja, hogy sokan életformát csinálnak belőle, holott ez egy szakma. Úgy érzi, neki sikerült tökéletesen elkülöníteni a munkát és a magánéletét.

Soha nem volt igazán ideje a családdal, a gyerekneveléssel foglalkozni, mivel a kezdetektől fogva napi 16 órát dolgozik minimálisan. Kritikus helyzetekben ugyan lehetett rá számítani, de a különböző munkák nagyon lekötötték. Beismeri, hogy kapcsolatait mindig alárendelte az őt érdeklő dolgoknak.

Egy fia van, aki nem érdeklődött a pszichológia iránt, így nem is ezt a pályát választotta.

A fiatalkorú bűnözőkkel való foglalkozása után az ELTE Jogi Karának Büntetőjogi Tanszékén volt tudományos ösztöndíjas három évet.

Ezután vakult meg, és három évig nem látott, amíg meg nem operálták a szemét. Eközben elkerült Liebermann Lucyhoz pszichoanalízisbe - ő volt a második pszichoanalitikusa - ahol be is fejezte a pszichoanalízist.

Volt analitikusa kérte meg, hogy legyen az I. számú Gyermekklinika Pszichológiai Osztályának munkatársa, maid halála előtt rábízta az osztály vezetését. Ebből alakult ki később a Semmelweis Orvostudományi Egyetem orvos-pszichológiai önálló csoportja. 1992-ben leköszönt egyetemi tanári megbízásáról. Ennek okai bizonyos nézeteltérések voltak, mivel ő mindig nyíltan es vállaltan szélsőségesen baloldali politikai nézeteket vallott. Arra gondolt, hogy ha leköszön, esetleg meg tudja menteni tanszéki csoportját, de ez nem sikerült, mert távozása másnapján megszüntették ezt az 1938 óta működő műhelyt, ahol a klinikai gyermekpszichológusok nagy része képződött, és a két Országos Ambulanciát is. Azután "szabadúszóként" élt, amíg meghívást nem kapott egy Izraelben működő amerikai alapítványi egyetemre vendégprofesszornak. Itt tanított közel három évig. Ez időszak alatt egyedül élt kint, a családja Magyarországon maradt. Három év után felesége műtétje miatt tért haza.

Azóta Magyarországon tartózkodik, de nincs állásban, szerződésekből él. Televízió-műsorokban, rádióműsorokban szerepel, egyetemeken tanít, cikkeket ír. Amikor Izraelbe ment tanítani, leköszönt minden funkciójáról, amit valaha is a magyar pszichológiai közéletben viselt, hiszen tizennyolc évig ő szerkesztette a Magyar Pszichológiai Szemlét, ő volt az elnöke a Klinikai Pszichológiai Kollégiumnak. a Népjóléti Minisztériumban dolgozott a Tudományos Minősítő Bizottságnak, Akadémiai Bizottságnak.

A pszichológiai közéletben már nem is akar részt venni. Egyedül a Nemzetközi Alkalmazott Pszichológiai Társaság Végrehajtó Bizottsági tagjának maradt meg még két cikluson át. Ezekről a funkcióiról azért köszönt le, mert úgy érezte. hogy a pszichológia érdekvédelmi szervei - a Pszichológiai Bizottság, a Pszichológiai Társaság, a Pszichológiai Kollégium, Kamara- egyetlen segítő gesztust sem tettek, hogy a SOTE általa vezetett tanszéki csoportját ne szüntessék meg.

Ezért amikor 1993-ban visszajött Magyarországra, nyári szabadságra (akkor volt hatvan éves) és Ranschburg emlékérmet akartak neki adni, tudományos ülést rendezni a tiszteletére, ő ezt nem fogadta el, hanem visszautasította.

1994 óta, mióta hazajött Magyarországra, egy könyve jelent meg, „Az Istennel sakkozás kockázata” címmel. „Freudizmus alkonya?” címmel megjelent egy folyóiratszám az Európai Füzetekben, amit ő szerkesztett, és írt hozzá egy tanulmányt. Különböző tanulmányai jelentek meg, a Letter International-ben elsősorban. Jelenleg egy valláspszichológiai könyvön dolgozik.

A vallás iránti érdeklődése már gyermekkorában kialakult, ugyanis nagyon vallásos volt a családja (sok pap és orvos volt a családban), és véleménye szerint ezt az ember egy életen keresztül viszi magával. Akkor ő ezt természetesen megtagadta és lelkes, baloldali ifjú volt, akinek az életébe ez nem fér bele. Ugyanakkor érezte, hogy ez nem igaz. Ekkor elkezdett utána olvasni, és többféle vallási csoportosulás, szekta iránt érdeklődni. Ezek lehettek gnosztikusok teozófusok, antropozófusok. stb.

Ezután került ki Indiába ahol módja volt, hogy részint a védikus hinduizmussal, részint a buddhizmussal valamilyen kontaktusba kerüljön. Ehhez hozzájöttek az Izraelben töltött évek, ahol a judaizmussal kapcsolatban mélyítette el tudását és természetesen keresztény vonatkozásban is. lszlámmal is itt kezdett foglalkozni. Nagyon sokat olvasott a különböző vallásokról, de van egy személyes élménytömeg is benne.

Indiába először a Kulturális Csereegyezmény keretében jutott ki, és indiai társadalomtudományi, pszichológiai, pedagógiai, szociológiai intézeteket látogatott, tanulmányozott, keresve, hogy melyikkel lehet kiépíteni együttműködést.

Amikor másodszor járt kint a WHO-nak (a Nemzetközi Egészségügyi Világszervezetnek) egy éhségövezetekben dolgozó, úgynevezett Primary Health Service (Első Egészségügyi Szolgálat) egyik csoportjánál dolgozott. Ekkor volt lehetősége arra is, hogy egy trimesztert tanítson egy indiai egyetemen.

Első alkalommal jóga ashramokban tanulmányozta a hagyományos indiai gyógymódokat. Amikor másodszor járt kint eltöltött egy kis időt egy buddhista kolostorban is, mivel ekkor már inkább a buddhizmus érdekelte.

A keleti vallások régebben nagyon érdekelték, erősen hatottak rá és talán paradox módon meggyőzték arról, hogy nyugati. „Az Önmagába térő ösvény” című könyve is arról szól, hogy épp a Keleten töltött idők győzték meg őt a nyugatiságáról. Ezt ő részint tudatossággal, részint rezignáltsággal,·alázatossággal vállalja, hogy az már szinte keleti attitűd, amivel ő nyugati. Úgy érzi, hogy nagyon sokat vett fel magába a keleti kultúrákból, de nem keletiesedett el. Úgy véli, hogy ha valaki nem találja meg a saját kultúrájában a saját szellemi útját, akkor hiába megy a Távol-Keletre, ott sem fogja megtalálni.

Amikor arról kérdezem, hogy milyen személyiség az, aki erre a pályára a legalkalmasabb, a következőt válaszolja: a gyógyult neurotikus. Két nagyon gyakori motívumot lát, mely az embereket a segítő pályák, így a pszichológia felé is tereli. Az egyik a belső bizonytalanság, mivel ezek a segítő pályák egy helyzeti fölényt biztosítanak a művelőjüknek, amivel megtámogathatja énjét. A másik jellemző motívum pedig a szeretetképtelenség, melynek az adott személy tudatában van, és ezt segítőkészséggel próbálja kompenzálni.

Nagy feszültségbírás kell ehhez a szakmához, és az egyénnek valamennyire rendben kell lennie önmagával, hogy ne csináljon belőle valami önkarbantartó vagy fölényeskedő hatalmi játékot. Fontos, hogy ne az életgyávaság vigye erre a pályára, az a cél, hogy belenézhessen olyan emberek sorsába, akik meg merik csinálni azt az életükben, amit ő nem. Ezek tehát nem jó motívumok. Szerinte a helyes motívum (mert természetesen ilyen is van) az őszinte érdeklődés mások sorsa iránt. E hivatás műveléséhez szükséges egy bizonyos introspektív készség nyilvánvalóan, és kell egy nagyfokú tolerancia. Ez az elviselni tudása annak, hogy a másik ember az egy másik ember, és nem én vagyok.

Elmondja, hogy ügyelni kell a bevonódás – távolságtartás kényes egyensúlyára. Ha valaki tökéletesen bevonódik, elveszti az objektivitását, ha távol tartja magát, akkor pedig egy érzéketlen emberré válik. Azt gondolja, hogy itt van a személy érintettségének valami egyénre szabottan optimális mértéke, amelyik őt is védi, az objektivitását is megőrzi és a klienst sem teszi ki egy rideg atmoszférának. Nagyon nehéz azonban erre a mértékre rátalálni.

Nem igazán tud választ adni arra a kérdésemre, hogy általában miért hagyják el ezt a pályát. Az ő ismeretségi körében ugyanis mindössze két ember van, aki elhagyta a pszichológusi pályát. Az egyik anyagi okok. miatt, a másik valahogy "kiégett". De véleménye szerint ehhez nem kell negatív értékítéletet kapcsolni, hiszen egy olyan állapotról van szó, amikor az embernek csökken az érdeklődése, motiváltsága.

Egyetlen rossznak mondott tulajdonságot emel ki, melyet a szakmabeliekre jellemzőnek tart, hogy élvezik saját fölényüket. Végül is egy kliens mindig függő helyzetben van a pszichológustól, a terapeutától. Ha valaki ezt szimmetrizálni igyekszik, akkor is megmarad ez a függő helyzet, és ő azt gondolja, hogy a pszichológusok a lelkük mélyén élvezik ezt a helyzetet. Ez pedig nem egy tetszetős pszichés sajátosság, de még mindig jobb, ha az ember bevallja, mint hogy letagadja, mert így jobban kézben tudja tartani.

Azt tapasztalta, hogy a legtöbb emberben van valami szorongásféle, hogy ''röntgen szemei" vannak a pszichológusnak, és olyan dolgokat is meglát az emberben, amit ő nem akar mutatni magából. Kisebb részük pedig egyszerűen legyint, amikor pszichológiáról van szó, és azt mondja, hogy az a világ becsapása. Ez a két leggyakoribb előítélet a pszichológusokkal szemben. Persze léteznek más előítéletek is, például sokan úgy gondolják, hogy aki pszichológushoz jár, az bolond.

Az a véleménye, hogy közömbös, hogy valaki férfi vagy pedig nő ezen a pályán, mert mind a kettőre szükség van a gyógyító pszichológia szempontjából. Nincsenek olyan speciális szakmai feladatok, melyet egy férfi vagy egy nő jobban tudna ellátni, tehát egyik sem jelent előnyt vagy hátrányt. Egyetlen különbségnek tartja, hogy a férfiak jobban tudják a "karrier csinálás mesterségét", és több idejük is van rá.

Számára a legteljesebb sikert az jelentette, hogy egykori analitikusa és felettese, Liebermann Lucy őt szemelte ki utódjául és rábízta az általa kialakított és harminc évig általa is vezetett pszichológiai részleget, amit ő ezután huszonöt évig vezetett. Már nem a siker része, hogy végül is nem tudta megőrizni a megsemmisüléstől.

Nyugdíjaztatására nem készül. Azt gondolja, hogy amikor először kell majd emlékeztető vázlatokat készítenie egyetemi előadásaira, akkor abbahagyja az előadást, mert úgy érzi, hogy az a tanár, aki nem tudja könyv nélkül a saját anyagát, az a vizsgán nem követelheti a hallgatóktól, hogy tudják.

Egyetlen hobbija a munkája, és ezt egy nagyon szerencsés dolognak tartja, mert nem vált ketté az élete munkára és szabadidőre, mivel a szabadidejében is dolgozni szeretett.

Egyáltalán nem is akar pihenésre berendezkedni, ez már nála a véget jelenti. Elmondja, hogy ennek van egy egyszerű lélektani oka is. Ő egy depresszív beállítottságú ember, aki úgy tud jó szinten élni, ha egy kicsit túlfokozza az aktivációs nívóját. Ez a legjobb szer a depresszió ellen.

Úgy érzi, hogy nem sajnálná, ha a munkáját elveszítené, mert könnyen el tudja engedni a dolgokat, és biztosan kitalálna helyette valami mást. Azonban mégis hiányozna neki valami. Leginkább az élet mozgalmassága: különböző emberek, különböző sorsok, különböző helyzetek.

Természetesen voltak mélypontjai az életében. Ezeken úgy jutott túl, hogy nagyon sokat dolgozott. Minél inkább mélypontra került, annál többel dolgozott az átlagosnál. Legnehezebb időszaka talán az volt, amikor eljött az egyetemről. Le kellett rombolnia az összes sztereotípiáit, sémáit, mert elment egy más országba, ahol angolul kellett tanítania, más nyelven, más közönséget, más hallgatóságot, más tárgyat. Tehát mindent újra kellett felépítenie. Úgy hiszi, hogy ez jelentős mértékben segített, mivel széttörte az évtizedek alatt kialakult rutint. Ezt csak úgy tudta elérni, hogy egy teljesen új helyzetben egy nagyon nagy terhelésnek kellett magát kitennie.

Voltak ugyan olyan személyek, akik segítettek volna túljutni mélypontjain, de ő nem tartott rájuk igényt. Azt gondolja, hogy az ember minden lényeges helyzetében egyedül van, és nem is kell másokra ráterhelni a saját problémáját, ő ezt egy infantilis dolognak tartja.

Erősségének tartja intelligenciáját és azt, hogy nagyon intenzíven és elmélyülten tud dolgozni, nagyon rövid idő alatt nagyon sokat tud teljesíteni. Ebben a koncentráltságban mégis van egy játékos elem, egy könnyedség Ezt a játékosságot tartja még erősségének, és ahogy ő fogalmaz, azt, hogy a különböző maszkjai nem égnek rá az arcára, és ki tud kacsintani mögülük.

Legnagyobb negatívumának azt tartja. hogy nem tud nemet mondani, vagy csak nagyon nehezen. Nem nagyon tudja szelektálni a feladatait és a körülötte lévő embereket. Tulajdonképpen a túlterheltsége, a rengeteg munkája is ebből kerekedik ki. Hibájának tartja ezen kívül még egyfajta szélsőségességét is, hogy dupla vagy semmit szeret játszani, nem nagyon szeret a középúttal kiegyezni.

Eddig tartott az eredeti interjú. Persze utólag rengeteg mindent kérdeztem volna és kérdeznék még tőle ma is, de sajnos erre már nincs lehetőség. Ő évekkel ezelőtt elment, de a gondolatai, tanításai velünk maradtak.

(Ha tetszett a cikk, használd a megosztást is! Ha legörgetsz, az ajánlott bejegyzések között biztosan találsz még valami számodra érdekeset! Kövesd Pszichológus Online blogom és Pszichológus online facebook oldalam, hogy ne maradj le egyetlen írásról se!)

Schrammel Ivett pszichológus, terapeuta

Honlap: http://www.pszichologusonline.eu/

Pszichológus Online blog: http://schrammelivett.blog.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/pszichologus.online.schrammel.ivett/

Instagram: https://www.instagram.com/schrammel.ivett.pszichologus/

Youtube: https://www.youtube.com/channel/UCuZ-sgi1BFQbWRmPz3hUI6A

Fotó: Pinterest 

A blogon megjelent írások szerzői jogvédelem alatt állnak.

Pszichológusi munkám során gyakran találkozom olyan szülőkkel, akik értetlenül állnak gyerekeik problémás viselkedése előtt. A gyerek ingerlékeny, irigy, féltékeny, elveszi mások játékát, durván bánik másokkal, vagy éppen félénk, szégyenlős, határozatlan, titkolózik, bizalmatlan, vagy éppenséggel rendszeresen hazudik.

Hol tanulja ezt a viselkedést? Kire ütött ez a gyerek? – kérdezik tanácstalanul.

Íme néhány elgondolkodtató, lehetséges ok és okozat a szülői magatartás és a gyerek viselkedése között:

Ha egy gyerek titkolózik és bizalmatlan, talán a szülő túlzott ingerlékenysége az oka.

Ha egy gyerek túlzottan szégyenlős és határozatlan, talán azért van, mert a szülő olyan dolgokban segít neki, amikkel képes lenne egyedül is megbirkózni.

Ha mindent megvesznek neki, amit csak akar, mégis elveszi más gyerekek játékát, talán azért van, mert a szülő nem adja meg neki a választási lehetőséget.

Ha egy gyerek gyakran irigy és féltékeny, talán azért van, mert a szülő gyakran hasonlítja őt másokhoz.

Ha egy gyerek durván viselkedik másokkal, talán a szülők vagy egy családtag példáját követi.

Ha egy gyerek ingerlékeny és rosszkedvű, talán hiányzik neki a figyelem. Egyszerűen nem tudja, hogyan máshogy észrevetetni magát.

Ha egy gyerek hazudik a szülőnek, talán azért van, mert a szülő túl durván reagált, amikor korábban hibázott.

Ha egy gyerek nem tisztel másokat, talán azért van, mert a szülő megmondja neki, mit tegyen, anélkül, hogy figyelembe venné az érzéseit.

Ha egy gyerek nem áll ki magáért nehéz helyzetekben, talán azért van, mert a szülő korábban megszégyenítette mások előtt.

Ha a szülő azt hiszi, ő mindig jobban tudja, mi a jó a gyereknek, rákényszerít dolgokat, és nem veszi figyelembe a gyerek vágyait, érzéseit, érdeklődésének irányát, ne csodálkozzon, ha a gyerek felnőttként céltalanná válik, kiüresedett életet él…

(Forrás: brightside)

(Ha tetszett a cikk, használd a megosztást is! Ha legörgetsz, az ajánlott bejegyzések között biztosan találsz még valami számodra érdekeset! Kövesd Pszichológus Online blogom és Pszichológus online facebook oldalam, hogy ne maradj le egyetlen írásról se!)

Schrammel Ivett pszichológus, terapeuta

Honlap: http://www.pszichologusonline.eu/

Pszichológus Online blog: http://schrammelivett.blog.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/pszichologus.online.schrammel.ivett/

Instagram: https://www.instagram.com/schrammel.ivett.pszichologus/

Youtube: https://www.youtube.com/channel/UCuZ-sgi1BFQbWRmPz3hUI6A

A blogon megjelent írások szerzői jogvédelem alatt állnak.

Ugye mindenkinek ismerős a történet, amikor az apa hazatér a munkából a nap végén, megkérdezi a kicsikkel egész nap otthon lévő anyát és a gyerekeket: „Milyen napotok volt?” – az anya és a gyerekek pedig teljesen különböző történeteket mesélnek neki. Ami az anyának csak egy átlagos nap, tele nehézségekkel, a kicsiknek maga a varázslat, hiszen más és más dolgokat tartanak fontosnak, más és más hagy nyomot bennük, valójában egészen másra emlékeznek. Másként emlékeznek ugyanarra a napra, amit együtt töltöttek.

Ezt mutatja be ez a vicces kis videó – hogyan néz ki ugyanaz a nap az anya és a gyerek szemszögéből:

A világ rendkívül komplex, temérdek információ ér minket minden pillanatban az érzékszerveinken keresztül. Mindet nem vagyunk képesek tudatosan feldolgozni. Ahhoz hogy értelmezni tudjuk a világot, egyszerűsítenünk kell: bizonyos információkat kihagyunk, másokat egyszerűsítünk és torzítunk.

Előzetes vélekedésünk eldönti, hogy milyen információkat hagyunk ki, milyen irányba torzítunk, és hogyan egyszerűsítünk. Azokat az új információkat vagyunk hajlamosak figyelmen kívül hagyni, vagy jelentőségüket elbagatellizálni, melyek nem illeszkednek előzetes véleményünkhöz. Azokat az információkat pedig, melyek megerősítik nézeteinket, természetesen észrevesszük és jelentősebbnek értékeljük.

Az észleléseink elé helyezett szűrőink határozzák meg, hogy milyen világban élünk. Szűrőinket pedig meggyőződéseink, hitrendszereink alakítják elsősorban. Meggyőződéseinket pedig függnek a képességeinktől, a rendelkezésünkre álló ismeretektől és alakítja környezetünk is.

Képtelenek vagyunk szűrők nélkül tekinteni a világra, a különbség csak abban van, hogy ki milyen szűrőt használ, ki melyik szeletét látja és ki mekkora szeletét látja a világnak.

Másként látja ugyanazt a tengeri élővilágot egy merülés során egy tengerbiológus, egy környezetvédő, egy halász és egy strandoló.

Ha a problémákat keressük a világban, akkor problémákat találunk.

Ha a megoldásokat keressük a világban, akkor megoldásokat találunk.

Környezetünk, viselkedésünk, képességeink, hitünk, meggyőződéseink alakítják szűrőinket. Ha a szűrőinket változtatjuk, változik a világ, amelyet megtapasztalunk.

"Azok, akik nem tudják megváltoztatni a gondolkodásukat, nem tudnak megváltoztatni semmit."

George Bernard Shaw

(Ha tetszett a cikk, használd a megosztást is! Ha legörgetsz, az ajánlott bejegyzések között biztosan találsz még valami számodra érdekeset! Kövesd Pszichológus Online blogom és Pszichológus online facebook oldalam, hogy ne maradj le egyetlen írásról se!)

Schrammel Ivett pszichológus, terapeuta

Honlap: http://www.pszichologusonline.eu/

Pszichológus Online blog: http://schrammelivett.blog.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/pszichologus.online.schrammel.ivett/

Instagram: https://www.instagram.com/schrammel.ivett.pszichologus/

Youtube: https://www.youtube.com/channel/UCuZ-sgi1BFQbWRmPz3hUI6A

A blogon megjelent írások szerzői jogvédelem alatt állnak.

A video forrása: Story of This Life

Igen, most már publikus: hazaköltözöm Gibraltárra.

9 hónapja személyesen is van lehetőségem megtapasztalni azt a fordított kultúrsokkot, melyről évekig külföldön élt, majd hazaköltözött klienseim beszámoltak – ekkor költöztem vissza Magyarországra közel 4 külföldön töltött év után.

Többször írtam már az országváltás szakaszairól, melynek második szakasza a kultúrsokk, ekkor – a mézeshetek felhőtlen öröme és lelkesedése után - az ember hirtelen szembesül új otthona árnyoldalaival, nehézségeivel, másságával. Azonban létezik egy úgynevezett reverz kultúrsokk is – egy fordított kultúrsokk, amit akkor élünk meg, miután hazatértünk. Ekkor ugyanúgy megjelenik az első hetekben – hónapokban a nászutas érzés: hiszen minden ismerős, komfortos, régi kellemes emlékek, érzések rohanják meg az embert. Azonban ekkor is törvényszerűen eljön a kijózanodás ideje: egyszer csak lekerül rólunk a rózsaszín szemüveg és meglátjuk a valóságot, ami eleinte sokkoló lehet. Sőt, eleinte egy sötét szemüvegen átszűrődő realitást.

Pedig az ember jól emlékezett rá, hogy milyen itthon, mik az ittlét előnyei, hátrányai.. csak hát az évek alatt elszokott tőle. Hiába a többszöri rövid hazalátogatás – ilyenkor csak turistáskodunk, de nem élünk itt a mindennapokban, és ez egész más. Külföldön élve az ember megélt, átvett egy másfajta kultúrát, egy másfajta mentalitást.. amely talán mindig is sajátja volt, csak itthon nehezen megélhető, a környezet mássága miatt. Sokan nagy lelkesedéssel térünk haza: majd mi hazahozzuk ezt a fajta más kultúrát, más, pozitívabb szemléletet, mellyel kint feltöltődtünk.

Hogy mi az ami engem mellbevágott Magyarországon?

Hogy az utcán sétálva lehajtott fejű, lesütött tekintetű embereket látok, akik a szemkontaktust is kerülve, magukba fordulva sietnek el egymás mellett.

Ha véletlenül egy vidám csapatba botlottam, rövidesen kiderül, hogy csak turisták.

Hogy mosolyra nem feltétlenül mosoly itthon a válasz.. Sőt: gyakran gyanakodva méregetés, mely azt üzeni: „Mit akar ez az ember???”

Hogy az emberek nem keresik a kommunikációt, egymás társaságát.. Képesek hosszan várakozni egymás mellett egyetlen szó nélkül..

Ha mégis szóba elegyednek egymással, a panaszkodás dominál, rögtön a politikára terelődik a szó. Mondjuk, van is okuk a panaszra.. De a többség leragad ott, hogy azt részletezze, mi a baj, milyen súlyos a baj, kevesen kérdezik: Hogyan kellene változtatni? Mit tehetünk, hogy változzanak a dolgok? Szenvednek, de mintha beletörődtek volna..

Hogy a magyar iskola „megeszi az ember életét”.. Pedig már volt tapasztalatunk korábbról is, de azóta még tovább romlott a helyzet.. Pedig a gyerekeimet nagyrészt kivételesen elhivatott, gyerekcentrikus oktatók tanítják. De nekik is meg van kötve a kezük. A tananyagot év végéig le kell adni, valamilyen módon számon kell kérni, értékelni, osztályozni kell.

Hogy 9 óra helyett 8 órakor kezdődik az iskola és 3 helyett 4-ig tart délután. Ami azt jelenti, hogy a gyerekek 6 óra helyett 8 órát töltenek az iskolában: tehát ennyivel kevesebb a szabadidő, a családdal, barátokkal, tölthető idő Gibraltárhoz képest.

Hogy minden nap és hétvégére, a szünetek idejére is kapnak házi feladatot. Ez teljesen szürreális, olyan mintha egy felnőtt a szabadság ideje alatt kapna határidős munkákat.

Hogy a kötelező olvasmány ugyanaz, mint 40 évvel ezelőtt. (6. osztály – Egri csillagok.. Talán még mindannyian emlékeztek rá..)

Hogy az első osztályos lányom olvasókönyvében olyan témájú olvasmányokat találok, melyek a következő szavakat tartalmazzák: „ekevas” és társai… Hol kapcsolódik ez az ő mindennapi életéhez? Az ő világához?

Hogy az olvasmányok szóhasználata köszönőviszonyban sincs a mai beszélt nyelvvel.

Hogy az elsős olvasmányok egy idejétmúlt, rég meghaladott, egészségtelen családmodellt közvetítenek: (Az üzenet kb. a következő: anya otthon dolgozik, apa pihen… Mi van????)

Hogy az iskolai menza ehetetlen, holott ennyi pénzért minőségi ételt is kaphatnának. Üres zsömlén egy db citromkarika uzsonnára és még sorolhatnám.. De az ebéddel ellentétben, annak összetevői legalább felismerhetőek, beazonosíthatóak. Így inkább én csomagolok nekik.. persze ezáltal meg „kilógnak a sorból”..

Hogy az is probléma, ha az elsős gyerek nem mértani pontossággal, tökéletes dőlésszöggel, hibátlan körökkel kanyarítja a betűket, holott szép, olvasható az írása.

Hogy még mindig van olyan tanár, aki megszégyeníti a gyerekeket, verbálisan bántalmazza őket, de nem küldik el az iskolából, arra hivatkozva, hogy már hosszú ideje ott dolgozik.

Hogy ha a gyerekeim betegek voltak, átlagosan fél óra alatt bepótolták a kimaradt órai anyagot. Mivel töltenek akkor egy teljes napot az iskolában? – teszem fel a kérdést. És ha délután értük megyek, és körülnézek, meg is kapom a választ: a tanár a fegyelmezéssel tölti az idő nagy részét.

Hogy a tanárok gyakran kénytelenek másodállást vállalni esténként, hétvégenként..

Hogy van olyan osztály, ahol a szülők hírből sem ismerik az együttműködést. Ha egy kör e-mailben valaki elkéri a leckét, hiába vár választ.

Hogy van olyan szülő, aki a gyerekét betegen beviszi az iskolába, kitéve másokat is a fertőzésnek. Igen, tudom, hogy nehéz megoldani az otthoni ápolást: kell a szabadság a nyári szünetre.. nem ér rá a nagyszülő.. drága a baby sitter.. De úgy tűnik, a vélt személyes érdek felülírja néhányaknál a közösség érdekét. (Mivel valójában a gyerek érdeke is az lenne, hogy betegen otthon maradjon és így könnyebben gyógyulhasson..)

Hogy a gyerekek jelentős része meglepően gyakran beteg. Rendben, vannak vírusfertőzések.. de ezeknek a fejfájós, hasfájós tüneteknek a nagy része pszichoszomatikus – sajnos ide vezet a szorongás, a teljesítménykényszer, arról nem is beszélve, hogy az állandósult stressz legyengíti az immunrendszert, így a fertőzésekre is fogékonyabbá válnak.

Hogy értékes és kevésbé értékes tárgyak tűnnek el az iskolából.

Hogy egy bevásárlóközpontban nincs a mosdóban szemetes – a takarítónő elmondása szerint ellopták.. A szemetest..

Hogy a közlekedési morál híven tükrözi az emberek életvezetését: így pl. nem biztos, hogy az autó megáll a zebra előtt, vagy megadja az elsőbbséget.

Hogy van, aki mások életét veszélyeztetve szabálytalankodik, majd kikiabál az ablakon és még neki áll feljebb. (Jó, igaz, hogy máshol sem mindig tartják be a közlekedési szabályokat, de utána legalább intenek, hogy bocs: én voltam a hibás.)

Hogy a buszsofőr szó szerint az orrod előtt csukja be az ajtót.

Hogy fontos orvosi vizsgálatokra több hónapos várakozás után lehet csak eljutni, így maradnak a magán egészségügyi szolgáltatók – már ha az ember meg tudja fizetni őket.

Hogy ha a híreket olvasom, görcsbe rándul a gyomrom.. és ha épp nem olvasom, akkor is körülvesz a politika, ezt látom, hallom mindenütt bárhol is legyek, bárkivel is beszéljek.. Egy normálisan működő országban ez nem állandó beszédtéma, nem ez tölti ki az emberek gondolatait..

És ha nagyrészt számít is az ember arra, hogy mi várja itthon – a mértékkel nincs tisztában, azt nem láthatja előre, azt csak megtapasztalni lehet.

Aztán az ember túljut ezen a fordított kultúrsokkon is, mindez megszokottá válik..

De ettől még nem elfogadhatóbb a számomra. Ezt nem akarom megszokni. És azt sem akarom, hogy a gyerekeim ezt szokják meg, ezt tartsák természetesnek, normálisnak.

Hazajöttem Magyarországra, mert úgy éreztem, haza kell jönnöm. Itt él néhány számomra nagyon fontos ember. De rá kellett ébrednem, hogy bár ők itt vannak, de az én igazi otthonom, már Gibraltáron van. Megpróbáltam, de nem tudtam lelkileg hazajönni, csak fizikailag. Ahogy a családom többi tagja is. Ezért visszamegyünk oda, ahol lelkileg is otthon vagyunk, arra a helyre, ami iránt nem szűnő honvágyat érzünk.

Oda, ahol az emberek figyelnek egymásra, törődnek egymással.

Ahol mosolyra mosoly a válasz.

Ahol az iskola nem eszi meg a gyerek és a család életét.

Ahol nem közvetít más értékeket, mint otthon a család.

Ahol a gyerekeim naprakész, valóban használható tudást kapnak.

Ahol értékelik, ha egy gyerek nyitott, kíváncsi, érdeklődő.

Ahol a verseny helyett fontosabb az együttműködés, már ezt tanítják kisgyerekkortól.

Ahol az iskolában arra kíváncsiak, hogy mit tud, nem pedig arra, hogy mit nem tud.

Ahol a gyerek nem stresszel, nem szorong az iskola miatt, ezért nem is szomatizál, elvétve szed össze egy-egy fertőzést.

Ahol nincs állandó, napi szintű számonkérés.

Ahol a szabadidő valóban a pihenésé lehet, nem az iskolai tanulás folytatása.

Ahol a pedagógus hivatás az egyik legmegbecsültebb, így a tanárok azzal tudnak foglalkozni ami a feladatuk: a tanítással.

Ahol a gyerekeimet nyugodtan elengedhetem bárhova egyedül is, mert tudom, hogy biztonságban vannak.

Ahol a buszsofőr megvár, ha szaladni lát a busz felé, sőt volt olyan is, hogy visszafordult, hogy felvegyen, ha lekéstük a buszt.

Ahol vadidegen emberek (egyébként idős nők, marokkói bevándorlók) ölbe veszik mások kisgyerekeit a tömött buszon, ha nincs több ülőhely.

Ahol a másság elfogadása, más kultúrák ismerete és tisztelete az alap – hiszen mindannyian mások vagyunk, valahol mégis ugyanolyanok.

Ahol ha ottfelejtesz egy táskát a buszon, megtalálod a végállomáson. Sőt, a buszsofőr akár felhív és utánad is hozza, ha benne találta a telefonszámod. (Tudom, hogy hihetetlen, de mindkettő saját tapasztalat.)

Ahol nem csak fizetsz az állami egészségügyi ellátásért, hanem meg is kapod időben a megfelelő ellátást, szolgáltatást.

Ahol a politika nem mászik bele az ember magánéletébe.

Ahol a híreket olvasva nem rándul görcsbe a gyomrom.

Hát ennyi.. Viszlát Budapest..

Eddig tart az eredeti írás.. Az élet azonban megy tovább.. 

2019. május: Frissítem a cikket:

Mivel még mindig sokan keresnek, akik úgy hiszik, hogy csak online vagy Gibraltáron vagyok elérhető, ezért itt is megírom: Bár a cikk megjelenését követően visszaköltöztem Gibraltárra, 2018-tól újra Budapesten élek és dolgozok. Az okok személyesek, hamarosan megjelenő könyvemben erről is írni fogok. :-)

 (Ha tetszett a cikk, használd a megosztást is! Ha legörgetsz, az ajánlott bejegyzések között biztosan találsz még valami számodra érdekeset! Kövesd Pszichológus Online blogom és Pszichológus online facebook oldalam, hogy ne maradj le egyetlen írásról se!)

Április 22. a Föld világnapja.. Ez a nap nekem nem csak a környezetvédelemről szól, hanem egymás védelméről is.. Ahogy otthagyjuk nyomunkat a Földön, a világban, minden tettünkkel, minden mondatunkkal, minden egyes szavunkkal otthagyjuk nyomunkat a másik lelkében, a másik világában is. Ahogy lábnyomainkat otthagyjuk a tengerparton, a vizes homokban..

Nagyon nem mindegy, hogy milyen ez a nyom, amit hagyunk.. A tengerparton hagyott lábnyomainkat elmossa a víz, egy nagyobb hullám, de a másik emberben hagyott lelki nyomokat már nem ilyen könnyű eltörölni.

A gyerekek abból tanulnak, amit látnak maguk körül. Onnan tudják, hogy milyen a világ, hogy milyen világot látnak tükröződni a mi szemeinkben. Onnan tudják, hogy milyenek ők maguk, hogy mi mit tükrözünk vissza nekik.

Ha egy gyereket folyton negatívan minősítenek, értéktelennek fogja érezni magát.

Ha egy gyereken gyakran gúnyolódnak, félénkké, visszahúzódóvá válik.

Ha egy gyereket gyakran megszégyenítenek, mindig hibásnak, bűnösnek fogja érezni magát.

Ha egy gyereket gyakran kritizálnak, megtanulja, hogyan kritizáljon, ítéljen el másokat.

Ha egy gyerek ellenségeskedést lát, megtanul mindenhol ellenséget látni és mindenkivel harcolni.

Ha egy gyerek biztonságban érzi magát, megtanulja, hogy megbízhat másokban.

Ha egy gyerek támogatást kap, megtanul bízni önmagában, magabiztossá válik.

Ha egy gyereket gyakran bátorítanak, megtanulja becsülni magát.

Ha egy gyereket pozitívan értékelnek, értékesnek fogja tartani magát.

Ha egy gyereket gyakran dicsérnek, megtanulja, hogyan értékeljen, dicsérjen másokat.

Ha egy gyerekkel őszintén viselkednek és beszélnek, megtanulja az őszinteséget.

Ha egy gyerekkel igazságosan bánnak, megtanulja a korrektséget.

Ha egy gyerekhez türelmesek, türelmet, kitartást tanul majd.

Ha egy gyerekben megbíznak, megbízhatóvá válik.

Vigyáznunk kell a Föld értékeire és vigyáznunk kell egymást értékeire is.

(Ha tetszett a cikk, használd a megosztást is! Ha legörgetsz, az ajánlott bejegyzések között biztosan találsz még valami számodra érdekeset! Kövesd Pszichológus Online blogom és Pszichológus online facebook oldalam, hogy ne maradj le egyetlen írásról se!)

Schrammel Ivett pszichológus, terapeuta

Honlap: http://www.pszichologusonline.eu/

Pszichológus Online blog: http://schrammelivett.blog.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/pszichologus.online.schrammel.ivett/

Instagram: https://www.instagram.com/schrammel.ivett.pszichologus/

Youtube: https://www.youtube.com/channel/UCuZ-sgi1BFQbWRmPz3hUI6A

Fotó: Schrammel Ivett

A blogon megjelent írások szerzői jogvédelem alatt állnak.

Hányszor halljuk, hogy „a tanulás az első”… Nem értek vele egyet. Nem a tanulás a legfontosabb egy gyerek életében. Nem attól lesz boldog, kiegyensúlyozott, önmagával és a környezetével harmóniában élő felnőtt – pláne nem lesz ilyen gyerek – ha a szülő ezt hangoztatja, ezt erőlteti.

Hát akkor mi a legfontosabb? Az, hogy tudjon gyerek lenni: a 6 éves – 6 éves legyen, a 10 éves – 10 éves legyen… és így tovább. Hogy minden életkorban megkapja azt a fajta törődést, gondoskodást, amire szüksége van. Hogy megkapja tőled az időt – ami a legértékesebb, hiszen korlátozottan áll belőle rendelkezésre.

Hogy ne akarjunk „mini felnőttet” csinálni belőle, hiszen a gyerek nem a felnőtt kicsinyített mása, hanem gyerek. Részben ugyanolyan, de részben teljesen más igényekkel, más szükségletekkel.

Mi felnőttként sem vagyunk képesek komoly szenvedés nélkül szinte egész nap egyhelyben, mozdulatlanul ülni, folyamatosan koncentrálni, tanulni. Hogyan várhatnánk ezt el egy gyerektől?

Ha reggel 8-tól 4-ig az iskolában ül, utána még órákon át otthon is tanul, a tananyaggal foglalkozik, esetleg még különórákra, korrepetálásra jár, majd hullafáradtan beesik este az ágyba – mikor lesz ideje játszani, igazán gyereknek lenni? Mikor éli meg az igazi szülő-gyerek kapcsolatot?

Csak abból válhat kiegyensúlyozott, boldog felnőtt, aki annak idején kiegyensúlyozott, boldog gyerek lehetett. Ha hagyták, hogy az legyen.

Mit tehetsz Te ezért?

Tudom, hogy sok a dolgod, sok a muszáj… Ott a munka, a háztartás.. A lakásvásárlás, felújítás, autócsere.. A határidők, túlórák, a másodállás.. De van időd meghallgatni kivel veszett össze az iskolában? Hogy mitől fél, miről álmodik? Hogy éppen kitől kapott szerelmes levelet, vagy neki ki tetszik az osztályból? Van időd megnézni, hogy bemutassa, milyen új táncot tanult éppen? Van időd együtt hallgatni és énekelni az aktuális kedvenc dalát? (Persze, tudom, nem a te ízlésed.. és egyébként sincs jó hangod..  de mégis..)

Tudom, hogy jó lenne hétvégén egy háromfogásos csodaebéddel várni a vendégeket – biztosan elájulnának tőle - de van időd kimenni vele a játszótérre, szaladgálni egy parkban? Vagy egyszerűen csak ülni a szobában és átölelve megnézni századszorra is a kedvenc meséjét?

Tudom, hogy még el kellene pakolni és mosogatni vacsora után, de van időd elmesélni az esti mesét és megnyugtató esti „szertartásokat” végezni, hogy szép legyen az álma?

Ha most nincs rá időd, mert nagy a hajtás, mikor lesz? És a nem is olyan távoli jövőben, amikor majd te végre ráérsz, hogy foglalkozz vele, fogja-e igényelni? Vagy akkor már a saját útját járja, a saját életét éli… és te rádöbbensz, hogy elszalasztottad a pillanatot, elszalasztottál éveket.. a gyereked teljes gyerekkorát.. És ő is lemaradt a saját gyerekkoráról.. Meg akarod ezt várni?

Ha elszalasztod a pillanatot, elszalasztasz mindent..

(Ha tetszett a cikk, használd a megosztást is! Ha legörgetsz, az ajánlott bejegyzések között biztosan találsz még valami számodra érdekeset! Kövesd Pszichológus Online blogom és Pszichológus online facebook oldalam, hogy ne maradj le egyetlen írásról se!)

Schrammel Ivett pszichológus, terapeuta

Honlap: http://www.pszichologusonline.eu/

Pszichológus Online blog: http://schrammelivett.blog.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/pszichologus.online.schrammel.ivett/

Instagram: https://www.instagram.com/schrammel.ivett.pszichologus/

Youtube: https://www.youtube.com/channel/UCuZ-sgi1BFQbWRmPz3hUI6A

A blogon megjelent írások szerzői jogvédelem alatt állnak.

Elárulok nektek valami igazán személyeset, mert úgy gondolom, sokak számára hasznos lehet: Három lányommal már nagyon hosszú ideje az esti lefekvéshez kötődő szertartás része az „aranytojás készítése”. Nem telhet el este nélküle, bármennyire is „időcsapdába kerültünk” és csúszásban vagyunk az ágyba menetel idejével, ezt szigorúan kikövetelik minden nap végén. Elmaradhat a mese, az éneklés, de ez soha.

És hogy mi is ez az „aranytojás”? Egy képzeletbeli varázsburok, amit én készítek köréjük mágikus úton. Az aranytojás megvéd minden negatív érzéstől, gondolattól, minden rossz álomtól. Védelmet és biztonságot nyújt. És valóban működik! :-) Hogy mi a működésének a pontos oka, mi a titka? Erre több magyarázat is létezik, mindenki válassza ki a számára szimpatikusat, elfogadhatót, a saját belső hitrendszerének megfelelőt!

Az egyik magyarázat szerint ez egy „aura erősítő gyakorlat”, mely a testet körülvevő energiamezőt hivatott megerősíteni. A másik magyarázat szerint maga a hit az, ami védelmet és biztonságot ad: a hit, hogy egy láthatatlan burok vesz körül, mely megvéd minden külső és belső ártó hatástól, és biztosítja a szép álmokat, a nyugodt alvást. De tulajdonképpen mindegy is, hogy hogyan működik a „varázslat”. Hosszas elméleti viták helyett, inkább érdemes használni azt, ami valóban hasznos a számunkra. Kinek - kinek hite szerint. Hiszen kutatások sora bizonyítja, hogy a placebo – a hatóanyag nélküli „gyógyszer” – a legjobb orvosság: tulajdonképpen minden bajra gyógyír, mivel épp azt gyógyítja, amit gyógyítani akarunk vele. Pontosabban a hit az - a pozitív elvárás - ami valóban gyógyít.

A lányok persze néha variálnak, „Ma rózsaszín tojást kérek!” „Most szivárvány tojást csinálj nekem!” „Most erősítsd meg még egyszer!” Mikor mire van szükségük, hiszen minden szín szimbolizál számukra valamit. Ha új helyen alszunk, az egész ház köré kérnek tőlem egy varázsburkot, hiszen nem tudhatjuk, hogy van-e körülötte. Otthon erre semmi szükség, a mi házunkat kezdetektől fogva erős varázslat védi láthatatlanul, a házat védő burokról minden kívülről jövő rossz szándék egyszerűen visszapattan. 

És legnagyobb meglepetésemre egy ideje már ők is készítenek nekem esténként egy „aranytojást” az esti szertartásunk legvégén, nehogy épp én maradjak védelem nélkül, amíg alszom. De nem ám csak egyszerű aranytojást, hanem „aranytojást”, „happy tojást”, „szeretet tojást” és „álomtojást” egyben. :-) Úgyhogy tudom, nincs miért aggódnom!

(Ha tetszett a cikk, használd a megosztást is! Ha legörgetsz, az ajánlott bejegyzések között biztosan találsz még valami számodra érdekeset! Kövesd Pszichológus Online blogom és Pszichológus online facebook oldalam, hogy ne maradj le egyetlen írásról se!)

Schrammel Ivett pszichológus, terapeuta

Honlap: http://www.pszichologusonline.eu/

Pszichológus Online blog: http://schrammelivett.blog.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/pszichologus.online.schrammel.ivett/

Instagram: https://www.instagram.com/schrammel.ivett.pszichologus/

Youtube: https://www.youtube.com/channel/UCuZ-sgi1BFQbWRmPz3hUI6A

A blogon megjelent írások szerzői jogvédelem alatt állnak.

 Ahol fény van, ott árnyék is van. A gyász az élet elkerülhetetlen része.

A gyász a veszteségre adott természetes reakció, mely fájdalmas, de elkerülhetetlen, hiszen amilyen boldogságot okoz valaminek a megléte, annyi szenvedést a hiánya, az elvesztése. A gyász fogalmáról elsőként a halál jut eszünkbe, de veszteség nem csak akkor ér minket, amikor elveszítjük egy szerettünket, mert elragadja a halál, hanem akkor is, ha egy kapcsolat szakítás miatt ér véget, ha valaki bármilyen módon kilép a mindennapi életünkből, ha meghiúsulnak álmaink, vagy ha elveszítjük a munkánkat, hivatásunkat.

Sajnos mai társadalmunkban a halál tabutéma, nem szívesen beszélünk róla. Ahogy az élet negatív történéseiről, negatív érzelmekről, betegségekről sem szívesen. A boldogság, egészség, fiatalság kultuszát éljük, szinte elvárás az állandó mosoly. Pedig az élet nemcsak napfényből áll, helye van az árnyéknak is, az öröm mellett a bánatnak, fájdalomnak, az egészség mellett a betegségnek, az élet mellett a halálnak.

A legtöbben tehetetlennek érzik magukat, amikor környezetükben valakit ilyen veszteség ér. A segíteni akarás és a jó szándék megvan, de mintha az eszközök hiányoznának. Sőt, sok segítőnek szánt mondat többet árt, mint használ. Az ilyen mondatok, mint „Erősnek kell lenned.” „Meglátod, gyorsan túl leszel rajta.” még bűntudatot is kelthetnek a gyászolóban, ha úgy érzi, nem tud megfelelni az elvárásoknak. A környezet részéről, a nem mindig megfelelő támogatás oka a gyász folyamatának nem ismerete, az információhiány.

Régen a halált az élet természetes velejárójának tekintették, megvoltak a feldolgozást segítő rituálék, szorosabb érzelmi kötelékekben, nagyobb családokban, közösségekben éltek együtt az emberek és a meglévő rituálék valamint a társas támogatás megkönnyítette a feldolgozást.

Bár több modell létezik a gyász egyes szakaszainak leírására, mivel ezeket a szakaszokat minden gyászoló megéli, de a gyász mindig egyéni, mindenki másként éli át, más megküzdési stratégiákat alkalmaz.

A kezdeti modellek 3 szakaszt írtak le: az érzelmi sokk, a veszteség tudatosulása és a felépülés.

A 4 szakaszos modell fázisai a tagadás, düh, depresszió, elfogadás.

Az 5 szakaszos modell fázisai: tagadás, düh, alkudozás, depresszió, elfogadás.

Később tovább árnyalták, részletezték az egyes fázisokat.

Súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenvedők, életveszélyes állapotban lévők hozzátartozói már a halál bekövetkezte előtt sokat foglalkoznak ennek gondolatával, megélik az úgynevezett anticipációs vagy megelőlegezett gyászt. A veszteségre való felkészülés, annak előzetes átélése sokat segíthet akkor, amikor valóban bekövetkezik a halál.

A halál hírére elsőként sokk, elutasítás a válasz, sokan tagadással reagálnak. Ekkor bénultnak, kiüresedettnek érzi magát az ember, de van, akit elárasztanak az érzelmek. Ilyenkor a személy akár közömbösnek is tűnhet a kívülállók számára. Ez a szakasz néhány perctől néhány napig is eltarthat, attól függően, hogy mennyire volt váratlan a veszteség. Ha valaki elfojtja a veszteséggel kapcsolatos érzéseit, megrekedhet ebben a szakaszban. Ez esetben vagy úgy folytatja az életét, mintha semmi nem történt volna, vagy kiüresedett, gépies módon vesz részt a mindennapokban.

A következő szakasz a kontrollált szakasz. Ekkor tudatosulnak a halálesettel kapcsolatos tennivalók. Van, aki tehetetlennek érzi magát és passzivitással reagál, van, aki épp ellenkezőleg: túlzott aktivitással. Ez a szakasz általában a temetésig tart. A temetés szertartása, a szimbolikus elengedés sokat segít a belső gyászmunkában, az elengedésben, az érzelmek átélésében. Emellett lehetőséget nyújt mások támogatásának megélésére.

A következő szakasz a düh, harag átélésének ideje. Ezek a negatív érzelmek, indulatok kivetülhetnek bárkire, megkezdődik a felelősök, bűnbakok keresése. Az ember érezhet dühöt az elhunyt iránt is, vagy – különösen, ha a kapcsolat problémás volt, konfliktusokkal terhelt - megjelenik a bűntudat érzése is. Jellemzőek az egymást váltó, intenzív érzelmek, ezek kontrollálhatatlansága, a gondolkodás regressziója (pl. újra megjelenik egyfajta mágikus gondolkodás) a hallucinációk – amikor az elhunytat véli látni, hallani a gyászoló. Jellemző az ambivalencia: egyszer azt várja, hogy támogassák, törődjenek vele, egyszer egyedüllétre vágyik, egyszer vágyik az elhunyttal való kapcsolatra, egyszer kerülni igyekszik az emlékét is.

A személy akkor rekedhet meg ebben a fázisban, ha érzelmeit elfojtja, nem engedi meg magának, hogy megélje a haragot, vagy bűntudatot.

Ezt követően az alkudozás szakasza következik, ilyenkor az ember végiggondolja, hogy mit meg nem adna, hogy visszakapja azt, akit elveszített.

Ezt követi a depresszió fázisa, majd a tudatos emlékezés, amikor egyre inkább felbukkannak az elhunyttal kapcsolatos szép emlékek is. Gyakran folytat a személy belső párbeszédet az elhunyttal, felveszi szokásait, stílusjegyeit, mintegy beépítve valamit belőle a saját életébe.

A gyász tünetei csökkennek, lassan elkezdődik az elfogadás.

A gyász feldolgozása azt jelenti, hogy a személy emlékeiben, érzelmeiben az elhunyttal való kapcsolat belső képként úgy él tovább, hogy mellette képes a megfelelő életvitelre, képes újra örülni, meglátni az élet szépségeit, újra céljai vannak és képes ezek megvalósítására. Újra nyitottá válik a külvilágra, törődik társas kapcsolataival, megszűnnek a gyásszal összefüggő testi tünetei. A kilátástalanság érzése nélkül képes beszélni veszteségéről.

A gyász a veszteségre adott természetes reakció. Az, hogy valaki hogyan éli meg a gyászt, számos tényezőtől függ: a gyászoló személyisége, lelkiállapota, lelki stabilitása, előzetes tapasztalatai, az, hogy megélt-e már veszteséget korábban, életkora, neme, aktuális élethelyzete, társas kapcsolatainak minősége, a kulturális környezet, az elvesztett személlyel való kapcsolat jellege, a halál módja mind befolyásoló tényező.

Ha a személy lelkiállapota nem stabil, pl. depresszióval küzd, vagy aktuálisan több krízist él meg, ezáltal lelkileg túlterhelt, ez jelentősen megnehezíti a feldolgozást.

Sokat segíthet a szilárd, valódi hit, a vallásosság, a közösség támogatása.

Férfiak általában kevésbé keresik a társas támogatást, nehezebben beszélnek az érzéseikről, sokkal inkább egyedül szeretnék megoldani nehézségeiket, feldolgozni veszteségeiket.

Gyerekek ugyanúgy megélik a gyászt, mint a felnőttek, esetükben nagyon fontos, hogy lehessen őszintén beszélni a történtekről, az érzésekről. A hallgatás, alakoskodás nem célravezető, bátran vállaljuk fel előttük érzéseinket, fájdalmunkat, ez segíti őket, hogy ők is megéljék a sajátjukat.

A belső gyászmunkát megkönnyíti, ha nem akarjuk elkerülni a veszteség feldolgozásával járó stresszt, fájdalmat, ha őszintén szembenézünk érzéseinkkel, ha őszintén tudunk beszélni róla.

Nem véletlen a „gyászév” fogalma: a gyász folyamata, amíg eljutunk a feldolgozásig, elfogadásig, általában legalább ennyi időt vesz igénybe. Az év során lehetőség van az évfordulók során természetesen felerősödő fájdalom átélésére is. Természetesen ezek az érzések még a későbbi évfordulók alkalmával is intenzívebben – bár egyre kisebb erővel - előjöhetnek.

Segíti még a feldolgozást, talpraállást, ha aktív cselekvéssel foglaljuk el magunkat. Sokan ilyenkor új hobbit kezdenek, új tanulmányokba vágnak bele. Gyakran átértékeli az ember egy ilyen veszteség után hogy mi fontos az életben és mi nem.

Segítheti a belső egyensúly visszaszerzését bármilyen bizonyítottan stresszoldó módszer, relaxáció, meditáció elsajátítása. Jótékony hatású a rendszeres sport tevékenység, a társaságba járás, meglévő kapcsolataink ápolása.

A gyász mindig egyéni. Van, aki az elvesztett személlyel közös terveket valósítja meg egyedül, a másik érdeklődési köre, hobbija iránt kezd maga is érdeklődni, vagy a közösen kialakított szokásokat, rituálékat tartja meg egymaga, így őrizve meg valamit a másik lényegéből a mindennapokban.

Léteznek úgynevezett gyászfeldolgozó csoportok, ahol kis létszámú csoportokban, hasonló élethelyzetben lévők gyűlnek össze. A társas támogatás erejével, együtt könnyebb feldolgozni a veszteséget.

Amennyiben a gyász feldolgozása során, bármelyik szakaszban elakadás történik, valaki hosszú időn keresztül megreked egy fázisban, és a feldolgozás 1-2 éven belül nem megy végbe, érdemes szakember segítségét kérni a folyamathoz.

Az elakadás jelei lehetnek, ha még mindig reményvesztett, kétségbeesett, céltalan a személy, képtelen az örömre, ha bezárkózik, elzárkózik a külvilág elől, ha hangulata tartósan depresszív vagy ha bennragad a harag vagy bűntudat érzésében.

Feldolgozatlanságot jelez, hogy ha a gyász kezdeti szakaszára jellemző testi stressz tünetek: fulladásérzés, légszomj, torokszorítás, gyengeségérzés, vagy a későbbi szakaszra jellemző testi tünetek - álmatlanság, étvágytalanság, emésztési problémák (hasmenés vagy székrekedés), mellkas szorítás, gyengeségérzés, mozgások lelassulása, szegényes mimika - hosszú időn keresztül fennmaradnak.

A gyász egy természetes folyamat, egyes egymást követő szakaszain át kell menni, megélni a negatív érzéseket is, az ellentmondásokat, a fájdalmat.

A veszteség feldolgozását siettetni nem lehet, megkönnyíteni azonban igen. Sokat segíthet a társas támogatás, az elfogadó környezet, mely tudatában van a gyász folyamatával, elfogadja az egyes szakaszokra jellemző természetes reakciókat. A legfontosabb, hogy a gyászoló ne féljen a saját érzéseitől, merje megélni, kifejezni azokat, ne maradjon egyedül fájdalmával.

(Ha tetszett a cikk, használd a megosztást is! Ha legörgetsz, az ajánlott bejegyzések között biztosan találsz még valami számodra érdekeset! Kövesd Pszichológus Online blogom és Pszichológus online facebook oldalam, hogy ne maradj le egyetlen írásról se!)

Schrammel Ivett pszichológus, NLP coach-terapeuta

Honlap: http://www.pszichologusonline.eu/

Pszichológus Online blog: http://schrammelivett.blog.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/pszichologus.online.schrammel.ivett/

Instagram: https://www.instagram.com/pszichologusonline/ 

Youtube: https://www.youtube.com/channel/UCuZ-sgi1BFQbWRmPz3hUI6A

A blogon megjelent írások szerzői jogvédelem alatt állnak.