Ahol fény van, ott árnyék is van. A gyász az élet elkerülhetetlen része.
A gyász a veszteségre adott természetes reakció, mely fájdalmas, de elkerülhetetlen, hiszen amilyen boldogságot okoz valaminek a megléte, annyi szenvedést a hiánya, az elvesztése. A gyász fogalmáról elsőként a halál jut eszünkbe, de veszteség nem csak akkor ér minket, amikor elveszítjük egy szerettünket, mert elragadja a halál, hanem akkor is, ha egy kapcsolat szakítás miatt ér véget, ha valaki bármilyen módon kilép a mindennapi életünkből, ha meghiúsulnak álmaink, vagy ha elveszítjük a munkánkat, hivatásunkat.
Sajnos mai társadalmunkban a halál tabutéma, nem szívesen beszélünk róla. Ahogy az élet negatív történéseiről, negatív érzelmekről, betegségekről sem szívesen. A boldogság, egészség, fiatalság kultuszát éljük, szinte elvárás az állandó mosoly. Pedig az élet nemcsak napfényből áll, helye van az árnyéknak is, az öröm mellett a bánatnak, fájdalomnak, az egészség mellett a betegségnek, az élet mellett a halálnak.
A legtöbben tehetetlennek érzik magukat, amikor környezetükben valakit ilyen veszteség ér. A segíteni akarás és a jó szándék megvan, de mintha az eszközök hiányoznának. Sőt, sok segítőnek szánt mondat többet árt, mint használ. Az ilyen mondatok, mint „Erősnek kell lenned.” „Meglátod, gyorsan túl leszel rajta.” még bűntudatot is kelthetnek a gyászolóban, ha úgy érzi, nem tud megfelelni az elvárásoknak. A környezet részéről, a nem mindig megfelelő támogatás oka a gyász folyamatának nem ismerete, az információhiány.
Régen a halált az élet természetes velejárójának tekintették, megvoltak a feldolgozást segítő rituálék, szorosabb érzelmi kötelékekben, nagyobb családokban, közösségekben éltek együtt az emberek és a meglévő rituálék valamint a társas támogatás megkönnyítette a feldolgozást.
Bár több modell létezik a gyász egyes szakaszainak leírására, mivel ezeket a szakaszokat minden gyászoló megéli, de a gyász mindig egyéni, mindenki másként éli át, más megküzdési stratégiákat alkalmaz.
A kezdeti modellek 3 szakaszt írtak le: az érzelmi sokk, a veszteség tudatosulása és a felépülés.
A 4 szakaszos modell fázisai a tagadás, düh, depresszió, elfogadás.
Az 5 szakaszos modell fázisai: tagadás, düh, alkudozás, depresszió, elfogadás.
Később tovább árnyalták, részletezték az egyes fázisokat.
Súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenvedők, életveszélyes állapotban lévők hozzátartozói már a halál bekövetkezte előtt sokat foglalkoznak ennek gondolatával, megélik az úgynevezett anticipációs vagy megelőlegezett gyászt. A veszteségre való felkészülés, annak előzetes átélése sokat segíthet akkor, amikor valóban bekövetkezik a halál.
A halál hírére elsőként sokk, elutasítás a válasz, sokan tagadással reagálnak. Ekkor bénultnak, kiüresedettnek érzi magát az ember, de van, akit elárasztanak az érzelmek. Ilyenkor a személy akár közömbösnek is tűnhet a kívülállók számára. Ez a szakasz néhány perctől néhány napig is eltarthat, attól függően, hogy mennyire volt váratlan a veszteség. Ha valaki elfojtja a veszteséggel kapcsolatos érzéseit, megrekedhet ebben a szakaszban. Ez esetben vagy úgy folytatja az életét, mintha semmi nem történt volna, vagy kiüresedett, gépies módon vesz részt a mindennapokban.
A következő szakasz a kontrollált szakasz. Ekkor tudatosulnak a halálesettel kapcsolatos tennivalók. Van, aki tehetetlennek érzi magát és passzivitással reagál, van, aki épp ellenkezőleg: túlzott aktivitással. Ez a szakasz általában a temetésig tart. A temetés szertartása, a szimbolikus elengedés sokat segít a belső gyászmunkában, az elengedésben, az érzelmek átélésében. Emellett lehetőséget nyújt mások támogatásának megélésére.
A következő szakasz a düh, harag átélésének ideje. Ezek a negatív érzelmek, indulatok kivetülhetnek bárkire, megkezdődik a felelősök, bűnbakok keresése. Az ember érezhet dühöt az elhunyt iránt is, vagy – különösen, ha a kapcsolat problémás volt, konfliktusokkal terhelt - megjelenik a bűntudat érzése is. Jellemzőek az egymást váltó, intenzív érzelmek, ezek kontrollálhatatlansága, a gondolkodás regressziója (pl. újra megjelenik egyfajta mágikus gondolkodás) a hallucinációk – amikor az elhunytat véli látni, hallani a gyászoló. Jellemző az ambivalencia: egyszer azt várja, hogy támogassák, törődjenek vele, egyszer egyedüllétre vágyik, egyszer vágyik az elhunyttal való kapcsolatra, egyszer kerülni igyekszik az emlékét is.
A személy akkor rekedhet meg ebben a fázisban, ha érzelmeit elfojtja, nem engedi meg magának, hogy megélje a haragot, vagy bűntudatot.
Ezt követően az alkudozás szakasza következik, ilyenkor az ember végiggondolja, hogy mit meg nem adna, hogy visszakapja azt, akit elveszített.
Ezt követi a depresszió fázisa, majd a tudatos emlékezés, amikor egyre inkább felbukkannak az elhunyttal kapcsolatos szép emlékek is. Gyakran folytat a személy belső párbeszédet az elhunyttal, felveszi szokásait, stílusjegyeit, mintegy beépítve valamit belőle a saját életébe.
A gyász tünetei csökkennek, lassan elkezdődik az elfogadás.
A gyász feldolgozása azt jelenti, hogy a személy emlékeiben, érzelmeiben az elhunyttal való kapcsolat belső képként úgy él tovább, hogy mellette képes a megfelelő életvitelre, képes újra örülni, meglátni az élet szépségeit, újra céljai vannak és képes ezek megvalósítására. Újra nyitottá válik a külvilágra, törődik társas kapcsolataival, megszűnnek a gyásszal összefüggő testi tünetei. A kilátástalanság érzése nélkül képes beszélni veszteségéről.
A gyász a veszteségre adott természetes reakció. Az, hogy valaki hogyan éli meg a gyászt, számos tényezőtől függ: a gyászoló személyisége, lelkiállapota, lelki stabilitása, előzetes tapasztalatai, az, hogy megélt-e már veszteséget korábban, életkora, neme, aktuális élethelyzete, társas kapcsolatainak minősége, a kulturális környezet, az elvesztett személlyel való kapcsolat jellege, a halál módja mind befolyásoló tényező.
Ha a személy lelkiállapota nem stabil, pl. depresszióval küzd, vagy aktuálisan több krízist él meg, ezáltal lelkileg túlterhelt, ez jelentősen megnehezíti a feldolgozást.
Sokat segíthet a szilárd, valódi hit, a vallásosság, a közösség támogatása.
Férfiak általában kevésbé keresik a társas támogatást, nehezebben beszélnek az érzéseikről, sokkal inkább egyedül szeretnék megoldani nehézségeiket, feldolgozni veszteségeiket.
Gyerekek ugyanúgy megélik a gyászt, mint a felnőttek, esetükben nagyon fontos, hogy lehessen őszintén beszélni a történtekről, az érzésekről. A hallgatás, alakoskodás nem célravezető, bátran vállaljuk fel előttük érzéseinket, fájdalmunkat, ez segíti őket, hogy ők is megéljék a sajátjukat.
A belső gyászmunkát megkönnyíti, ha nem akarjuk elkerülni a veszteség feldolgozásával járó stresszt, fájdalmat, ha őszintén szembenézünk érzéseinkkel, ha őszintén tudunk beszélni róla.
Nem véletlen a „gyászév” fogalma: a gyász folyamata, amíg eljutunk a feldolgozásig, elfogadásig, általában legalább ennyi időt vesz igénybe. Az év során lehetőség van az évfordulók során természetesen felerősödő fájdalom átélésére is. Természetesen ezek az érzések még a későbbi évfordulók alkalmával is intenzívebben – bár egyre kisebb erővel - előjöhetnek.
Segíti még a feldolgozást, talpraállást, ha aktív cselekvéssel foglaljuk el magunkat. Sokan ilyenkor új hobbit kezdenek, új tanulmányokba vágnak bele. Gyakran átértékeli az ember egy ilyen veszteség után hogy mi fontos az életben és mi nem.
Segítheti a belső egyensúly visszaszerzését bármilyen bizonyítottan stresszoldó módszer, relaxáció, meditáció elsajátítása. Jótékony hatású a rendszeres sport tevékenység, a társaságba járás, meglévő kapcsolataink ápolása.
A gyász mindig egyéni. Van, aki az elvesztett személlyel közös terveket valósítja meg egyedül, a másik érdeklődési köre, hobbija iránt kezd maga is érdeklődni, vagy a közösen kialakított szokásokat, rituálékat tartja meg egymaga, így őrizve meg valamit a másik lényegéből a mindennapokban.
Léteznek úgynevezett gyászfeldolgozó csoportok, ahol kis létszámú csoportokban, hasonló élethelyzetben lévők gyűlnek össze. A társas támogatás erejével, együtt könnyebb feldolgozni a veszteséget.
Amennyiben a gyász feldolgozása során, bármelyik szakaszban elakadás történik, valaki hosszú időn keresztül megreked egy fázisban, és a feldolgozás 1-2 éven belül nem megy végbe, érdemes szakember segítségét kérni a folyamathoz.
Az elakadás jelei lehetnek, ha még mindig reményvesztett, kétségbeesett, céltalan a személy, képtelen az örömre, ha bezárkózik, elzárkózik a külvilág elől, ha hangulata tartósan depresszív vagy ha bennragad a harag vagy bűntudat érzésében.
Feldolgozatlanságot jelez, hogy ha a gyász kezdeti szakaszára jellemző testi stressz tünetek: fulladásérzés, légszomj, torokszorítás, gyengeségérzés, vagy a későbbi szakaszra jellemző testi tünetek - álmatlanság, étvágytalanság, emésztési problémák (hasmenés vagy székrekedés), mellkas szorítás, gyengeségérzés, mozgások lelassulása, szegényes mimika - hosszú időn keresztül fennmaradnak.
A gyász egy természetes folyamat, egyes egymást követő szakaszain át kell menni, megélni a negatív érzéseket is, az ellentmondásokat, a fájdalmat.
A veszteség feldolgozását siettetni nem lehet, megkönnyíteni azonban igen. Sokat segíthet a társas támogatás, az elfogadó környezet, mely tudatában van a gyász folyamatával, elfogadja az egyes szakaszokra jellemző természetes reakciókat. A legfontosabb, hogy a gyászoló ne féljen a saját érzéseitől, merje megélni, kifejezni azokat, ne maradjon egyedül fájdalmával.
(Ha tetszett a cikk, használd a megosztást is! Ha legörgetsz, az ajánlott bejegyzések között biztosan találsz még valami számodra érdekeset! Kövesd Pszichológus Online blogom és Pszichológus online facebook oldalam, hogy ne maradj le egyetlen írásról se!)
Schrammel Ivett pszichológus, NLP coach-terapeuta
Honlap: http://www.pszichologusonline.eu/
Pszichológus Online blog: http://schrammelivett.blog.hu/
Facebook: https://www.facebook.com/pszichologus.online.schrammel.ivett/
Instagram: https://www.instagram.com/pszichologusonline/
Youtube: https://www.youtube.com/channel/UCuZ-sgi1BFQbWRmPz3hUI6A
A blogon megjelent írások szerzői jogvédelem alatt állnak.
