Mi történik külföldön élve a magyar identitással? Kell-e választanunk régi és új identitásunk között? Hogyan élik ezt meg a külföldön felnövő gyerekek? Hogyan hat rájuk az országváltás, a multikulturális környezet? Többek között erről szól ez az erősen szubjektív írásom, mely saját tapasztalatok alapján született.

Megint kaptam egy inspiráló kommentet, ezúttal „A boldogságról másképp.. Hol is vagyunk igazán otthon?” című cikkemre. A kommentelő azt írta, hogy „..külföldön mindig idegen maradsz, csak a hazádban lehetsz otthon..”.  Így ez az írásom valójában az előzőnek egyfajta folytatása.

Azt gondolom, hogy érezheti magát valaki jól, sőt „otthon” külföldön és érezheti magát magyarnak, lehet fontos számára a magyarsága és a hazája. Ez a két dolog nem zárja ki egymást.

Magyarnak születtem és életem végéig magyar is maradok. És közben gibraltári is lettem. Magyar vagyok és gibraltári. Nem érzem, hogy választanom kellene.

Mint ahogy nő vagyok és anya. Mert nőnek születtem, életem végéig nő is maradok. És közben anyává lettem és életem végéig az is maradok. Nem kell választanom közöttük.

Az sem mindig egyértelmű, hogy hol van az ember hazája. Ott van például az én legkisebb lányom, aki Ausztriában született, ott is töltötte élete első fél évét. Élt Magyarországon három évet, Máltán néhány hónapot és Gibraltáron két és fél évet, s jelenleg is itt élünk. Hol van az ő hazája? És a hozzá hasonló, sok országot megjárt gyerekeké? Én azt gondolom, hogy ott, ahol ők legbelül érzik..

Gyakran felmerül a kérdés, hogy mi lesz a külföldre kerülő gyerekekkel, akik egy másik országban fognak felnőni. Elveszítik-e a magyar identitásukat? Elveszítik-e az anyanyelvüket? Emiatt felesleges aggódni. Egy gyerek nem tudja elveszíteni az anyanyelvét: ha a szülők megfelelő mennyiségű és minőségű időt töltenek vele, természetesen az anyanyelvükön.

Az én gyerekeimnek magyar az anyanyelve és évek óta angol nyelven tanulnak az iskolában, angol nyelvű környezetben élve. Mára kétnyelvűvé váltak: az iskolában és a helyi barátaikkal természetesen angolul beszélnek, otthon magyarul beszélünk egymás között. Ha angol nyelvű vendégünk van, akkor pedig angolul, hogy ne rekesszük ki őt a beszélgetésből, hogy ne hozzuk kellemetlen helyzetbe.

Mint ahogy a gibraltáriak is – akik egyébként egymás között a spanyolt használják elsősorban, vagy a llanitot, a helyiek sajátos angol-spanyol keverék nyelvét – átváltanak angolra, ha megjelenek egy társaságban, mert tudják, hogy ez az egyetlen, mindkettőnk által ismert nyelv. Én ezt egy nagyon kulturált, befogadó gesztusként értékelem a részükről.

A gyerekeimmel otthon énekelünk magyar gyerekdalokat, népdalokat és ugyanúgy angolokat is. Egyaránt ismerjük a magyar és angol mondókákat, klasszikus gyerekjátékokat.

Hol magyar népmeséket olvasok a lányaimnak magyarul, hol angol klasszikusokat angolul. És ők is (mindenki a saját szintjén) két nyelven olvasnak meséket, regényeket. Sőt, a legnagyobb lányom ijedten közölte, hogy néha azon kapja magát, hogy angolul gondolkodik.. Soha nagyobb gondja ne legyen! :-) Így már két teljesen eltérő módon képes szemlélni a világot és gondolkodni arról. Ez egy elképesztő tudás, aminek a birtokába került, hiszen számtalan kutatás bizonyítja, hogy a kétnyelvű, két nyelven gondolkodni képes gyerekek számtalan egyéb képessége is fejlődik ezáltal. (matematikai képességek, szövegértés, érzelmi intelligencia, empátia stb.)

Az egyik nap spanyol paellát készítek, a másik nap „fish and chips”-et sütök, a harmadik nap marokkói „chicken tikka”-t, és kerül az asztalra túrós tészta, pörkölt, gulyásleves is. :-)

A három lányomnak vannak magyar, gibraltári, angol, spanyol, thaiföldi, marokkói és minden más nemzetiségű barátaik, osztálytársaik. Őket nem zavarja a különböző származásuk, kultúrájuk, vallásuk, eltérő bőrszínük, hajszínük.

Úgy gondolom, hogy a kétnyelvűségtől és ettől az erősen multikulturális környezettől, amiben itt Gibraltáron élnek, csak gazdagodnak, többé válnak, nyitottabbá a világra, más kultúrákra, más emberekre, és ezáltal elfogadóbbá és megértőbbé is válnak mások iránt. Hiszen az emberek általában attól félnek, az iránt éreznek ellenszenvet, amit nem ismernek igazán.

Azt gondolom, hogy ez a nemzetközi környezet, maga a külföldi lét, nem vesz el semmit a magyarságtudatukból, sőt talán a későbbiekben még fontosabbá is válik ez a számukra – ahogy erről olyan sok külföldön élő magyar beszámol.

Elmesélek végül egy érdekes történetet: amikor ellátogattunk a gyerekekkel a Gibraltár – Magyarország focimeccsre (megjegyzem életem első focimeccsére :-) ), itt Gibraltáron, a lányaim megkérdezték, hogy melyik csapatnak drukkolunk.. Azért ez a kérdés már mutatta az ő kettős identitásukat. Természetesen a magyar csapatnak szurkoltunk, egy maroknyi itt élő „honfitársunkkal” együtt, több ezer gibraltári szurkolóval körülvéve. Én ezt éreztem természetesnek. Gibraltárt választottam, mint helyet, ahol élek, itt érzem magam igazán otthon, és minden más csapattal szemben Gibraltárnak szurkolnék. Kivéve Magyarországot.. :-) Mert mégiscsak magyar vagyok: gibraltári magyar.

Azt gondolom, hogy fontos a magyarságtudat. És ami még ennél is fontosabb: az „emberségtudat”. Hiszen elsősorban emberek vagyunk mindannyian, és csak utána magyarok, angolok, spanyolok, németek, osztrákok.. stb. Ha ezt mindenki felismeri, egy jobb világban élünk majd.

(Ha tetszett a cikk, használd a megosztást is! Ha legörgetsz, az ajánlott bejegyzések között biztosan találsz még valami számodra érdekeset! Kövesd Pszichológus Online blogom és Pszichológus online facebook oldalam, hogy ne maradj le egyetlen írásról se!)

Schrammel Ivett pszichológus, terapeuta

http://www.pszichologusonline.eu/

A blogon megjelent írások szerzői jogvédelem alatt állnak.