Pszichológus Online

Schrammel Ivett pszichológus, terapeuta - www.napmandala.eu blogja - Tanácsadás, coaching, terápia.

Gyerekcentrikus oktatás és használható tudás az angol iskolarendszerben

2018. január 07. 10:05 - Schrammel Ivett

Hogyan készít fel az angol iskolarendszer az egyetemre?

Ez az írás egy korábbi, friss cikkemhez kapcsolódik: "Az oktatási rendszer elavult, ideje változtatni! Miért támogatom a január 19-i diáktüntetést?"

Más iskolarendszerekkel kapcsolatban sokakban felmerül a kérdés, ha annyira gyerekcentrikus az oktatás - kevesebb tananyag, kevesebb házi feladat - hogyan szerzik meg a gyerekek mégis a tudást, hogyan készülnek fel az egyetemi évekre?

img_6766.JPG

Először is az egyetemi tanulmányokra nem kisiskolás korban kell felkészülni. Ebben az időszakban még a legfontosabb a szabad játék, a játszva tanulás. És még a későbbiekben sem 10 különböző egyetemi szakra, nem 10 különböző szakmára kell egy gyereknek felkészülnie.

Az angol rendszer azt találta ki, hogy 10. osztálytól (14 éves kortól) már csak 4 tantárgy kötelező: angol, matematika, tudományok (biológia, fizika, kémia egyben), idegen nyelv (nálunk ez a spanyol volt). Emellé mindenki választ még három tárgyat a következők közül: történelem, földrajz, informatika, művészetek, dráma, zene. Így összesen hét tárgyat tanulnak 10. és 11. osztályban. Majd 12. osztálytól (16 éves kor) kezdődik az "A level", ami két felkészítő év az egyetemre. Ez idő alatt már nincsenek kötelező tantárgyak, mindenki általában 3 tárgyat választ érdeklődési körének és jövőbeli terveinek megfelelően, ezeket a tárgyakat tanulják emelt óraszámban. Ez a két év készít fel az egyetemre. Így minden gyerek valóban arra tud koncentrálni és azokban a területekben elmélyedni, melyek érdeklik, melyek elsajátítására motivált, melyekre szüksége lesz az egyetemi évek alatt és később a munkája során. Mivel ezeket a tárgyakat ők maguk választják, eredményesebbek is a tananyag elsajátításában, több idejük is van erre, mivel rengeteg, a jövőjük szempontjából érdektelen tárgytól, és felesleges, könnyen felejthető információhalmaztól megszabadulnak. És nem elhanyagolható, hogy van idejük élni, tapasztalni mellette.

img_6777.JPG

Az egyes egyetemi szakok, későbbi szakmák követelményei erősen eltérőek. Nem minden gyerek készül orvosnak, nem mindenkinek kellene erőltetni a biológiát emelt szinten. Nem mindenki készül programozónak, nem mindenkinek kellene erőltetni az informatikát emelt szinten. Az egyetem előtti éveknek arra kellene felkészítenie, hogy a gyerek értse egyáltalán azt a nyelvezetet, amit ott használnak, az adott szakon, hogy meglegyen az alap struktúrája a később tanultaknak a fejében, egy laza háló, amibe beilleszti az újonnan megismerteket és amit később tovább sző. Nem több bonyolult hálót kellene igyekezni a fejében kiépíteni, melyek így ki sem épülnek pontosan és gyorsan meg is kopnak.

El kellene fogadni a különbözőséget, a különböző irányú érdeklődést és tehetséget, különböző célokat már 18 éves kor előtt is és nem egyforma biorobotok „gyártását” megcélozni, melyek elvileg bármire alkalmasak, gyakorlatilag persze nem.

img_6780.JPG

(Amikor én 1995-ben Budapesten elkezdtem a pszichológia szakot, akkor még egyedül pszichológiából volt írásbeli és szóbeli felvételi. Miért? Mert ha valaki ezt nem teljesítette volna, nem értette volna az egyetem első évének – sőt első napjának - anyagát. Tanítanak pszichológiát a gimnáziumokban? Nem. Így mindenkinek magának, autodidakta módon, a gimnáziumi évek alatt, a rengeteg tananyag mellett, vagy a gimnázium után, még az egyetem előtt, egy évet kihagyva kellett felkészülnie. És ez a nehézség más szakokon is megjelenik. Ezt hidalja át angol területeken az „A level”.)

Azt gondolom, 16 évesen már erősen körvonalazódik, sőt letisztul egy gyerek érdeklődési köre – humán vagy reál, sőt még ennél pontosabban is – kiderülnek az erősségei, gyengeségei, alakulnak jövőbeli tervei. Ez a rendszer nem veszi el egy gyerek gyerekkorát, egy kamasz kamaszkorát, azt az értékes időt, amit nem csak elméleti tanulásra, hanem társas kapcsolatokra, a világ tapasztalati megismerésére kellene fordítani, hiszen ez pszichológiai szempontból az énkeresés időszaka. Egész nap, egyedül a könyvek fölött görnyedve és magolva pedig kevés esély van saját magunk megtalálására, ehhez a folyamathoz kapcsolatokra, élményekre, tapasztalásra van szükség.

 

Korábbi írásaimat az angol iskolarendszerről és saját tapasztalataimról itt, itt és itt olvashatjátok. 

 

(Ha tetszett a cikk, használd a megosztást is! Ha legörgetsz, az ajánlott bejegyzések között biztosan találsz még valami számodra érdekeset! Kövesd Pszichológus Online blogom és Pszichológus online facebook oldalam, hogy ne maradj le egyetlen írásról se!)

 

Schrammel Ivett pszichológus, terapeuta (3 gyerek édesanyja, akinek több mint 4 évig volt szerencséje három brit – gibraltári iskolát megismerni.)

Fotók (Oxford, Balliol College): Schrammel Ivett

  

A blogon megjelent írások szerzői jogvédelem alatt állnak.

8 komment

Az oktatási rendszer elavult, ideje változtatni! - Miért támogatom a #január 19-i diáktüntetést?

2018. január 06. 10:12 - Schrammel Ivett

 img_2948.JPG

Pszichológusként és három gyerekes anyaként egyaránt támogatom a "Ne menj suliba!" címmel, diákok által szervezett demonstrációt, az oktatási rendszer megváltoztatásáért. Hogy miért? Mert nem csak a szakmám okán, hanem több mint négy, angol nyelvterületen töltött év után van viszonyítási alapom, személyesen is megtapasztaltam a gyerekeim révén, hogy lehet másképp, lehet hatékonyabban, lehet jobban csinálni. Nyilván a finn rendszer még eredményesebb, de már az angol és magyar oktatás között is óriási a különbség.

Lehet olyan az iskola, hogy egy gyerek nem veszíti el a veleszületett érdeklődését, kíváncsiságát.

Hogy nemcsak megőrzi, hanem fejleszti a kreativitását, a problémamegoldó képességét.

Hogy nem a versenyzést erőlteti mindenáron, hanem megtanít együttműködni.

Hogy nem teszi tönkre egy gyerek gyerekkorát, nem veszi el az összes szabadidejét, a szabad játékra fordítható értékes időt.

Hogy az iskolán kívül töltött órákat nem a házi feladattal kell tölteni, hanem lehetőség van a családdal, barátokkal minőségi időt együtt tölteni.

Hogy nem adathalmazok, információrengeteg bemagolását erőlteti feleslegesen (hiszen ezt mindenki gyorsan elfelejti), hanem gondolkodni tanít és az összefüggéseket megérteni.

Hogy nem kínszenvedés a tanulás, hanem izgalmas és szórakoztató. Szinte játék.

Hogy tapasztalati úton tanulnak, amiről tudjuk, hogy mennyivel hatékonyabb, mint a puszta olvasás, hallgatás, magolás.

Hogy nem a szorongást építi ki a gyerekekben, a megszégyenüléstől való félelmet.

Hogy nem maximalista, önmagával örökké elégedetlen embereket nevel.

Hogy arra kíváncsi, egy gyerek mit tud, és nem arra, hogy mit nem tud.

Hogy az erősségeket keresi, a tehetséget, és nem a hiányosságokat.

Hogy többféle tehetséget, intelligenciát értékel, nemcsak a matematikai, logikus gondolkodást.

Hogy elfogadja, minden gyerek különböző, ezért különböző ütemben is fejlődnek.

Hogy nem siettet semmit, mindennek eljön a maga természetes ideje.

Hogy egy gyerek lelki egészsége fontosabb, mint a tanulmányi eredményei.

Hogy eszközöket ad a gyerekek kezébe – relaxáció, meditáció – amivel karban tarthatják saját lelki egészségüket.

Hogy toleranciára, elfogadásra nevel, egymás tiszteletére.

Hogy nyitottságra nevel, megismertet más kultúrákkal, más vallásokkal, nem csak a világ egy kis szeletével.

 

Hogyan történik mindez? Többször írtam már a saját, személyes tapasztalataimról, itt és itt olvashatjátok. Érdemes megnézni ezeket a cikkeket, ha teljes képet akartok kapni. Legfrissebb gibraltári élményeim pedig a következők az angol iskolarendszerről:

 img_6444.JPG

 

Nemrég 8 éves lányom úgy jött haza az iskolából, hogy elújságolta: Mindfulness meditációt tanultak. Ez egy 4 hetes program, "The Happiness Movement", a PSHE-n belül (Personal, Social and Health Education). Hogy is mondta a Dalai Láma? "Ha 8 éves korban minden gyerek megtanulna meditálni, rövid időn belül megszűnne az erőszak a világban.”

Ez egy teljesen hétköznapi, állami iskola Gibraltáron, ahol az angol iskolarendszer működik. Egy "first school", ahova 4-8 éves korig járnak a gyerekek. Más iskolákban is zajlik ez a program. Itt a magyar oktatási rendszerrel ellentétben nagy hangsúlyt fektetnek a gyerekek lelki egészségére.

Többször hallottam tanároktól, iskolaigazgatóktól, az a lényeg, hogy a gyerek jól érezze magát az iskolában. Elég komoly szemléletbeli különbség.

Eszembe jutott egy magyarországi élményem sok évvel ezelőttről, amikor a legnagyobb lányom lett első osztályos. időpontot kértem a körzeti általános iskola igazgatójához, mielőtt beiratkoztunk volna. Nem is értette, hogy miért szeretnék beszélni vele. Elmondtam, szeretnék tájékozódni az iskola szemléletéről, mielőtt beiratkozunk. Fél órás beszélgetésünket azzal zárta: „Anyuka, az iskolába nem azért jár a gyerek, hogy jól érezze magát.” Megköszöntem a tájékoztatást, már tudtam, hogy akkor látom őt utoljára és más iskolát választottunk..

A tanárok rendelkeznek pszichológiai eszközökkel, hogyan kezeljék az iskolai konfliktusokat, a zaklatást, kiközösítést. Frappáns megoldás volt például, amikor egy újonnan érkezett, mellőzött gyerek minden nap választhatott egy barátot az osztályból, akivel egymás mellett ültek a tanórákon, és együtt töltötték a szüneteket. Minden nap mást és mást választhatott, azok közül, akik jelentkeztek – és persze az egész osztály jelentkezett „barátnak”. Hiszen ez így egyfajta kiváltság volt a gyerekek számára aznapra.. Micsoda átkeretezés, ha a kiközösített gyerekből, hirtelen „valaki” lesz, aki választhat, és a többiek küzdenek azért, hogy őket válassza aznapra. Így az új gyerek meg is ismerte az összes osztálytársát, és őt is megismerhették a többiek, kialakulhatott a kölcsönös szimpátia, kialakulhattak valódi barátságok, miután a kezdeti nehéz időszakot a tanár segített áthidalni.

Miután egy éves kitérő után visszaköltöztünk, és a gyerekek az életkoruk miatt már más iskolába kerültek, mint ahova korábban jártak, az igazgató körbevezetett az osztályok között. Miért? Hogy a gyerekek megtudják, hova járnak a régi barátaik, ez alapján ők választhattak maguknak osztályt. Mert úgy gondolták, a legfontosabb, hogy ne maradjanak egyedül, könnyebb legyen a visszailleszkedés. Ez felülírta azt a szempontot, hogy hogy melyik osztályban milyen az osztálylétszám. Mert a legfontosabb, hogy a gyerek boldog legyen az iskolában..

 img_6058.JPG

Hangsúlyozom, a gond itthon a rendszerrel, a szemlélettel van. Sok pedagógus elképesztő elhivatottságról tesz tanúbizonyságot, nap mint nap Magyarországon, van szerencsém ismerni ilyeneket is:

Azt a tanárt, aki ha fáradtnak látja a gyerekeket, félbeszakítva az órát kiviszi őket a szabad levegőre játszani, rohangálni, feszültséget levezetni, feltöltődni.

Azt a tanárt, aki becsempészi a jóga elemeket a tornaórákba, törődve a gyerekek lelki egészségével is.

Azt a tanárt, aki figyelembe veszi, hogy egy kisiskolás nem mini felnőtt, és az első osztály átmenet az óvodából az iskolába. Aki tudja, hogy sokszor egy ölelés többet segít ezer szónál.

Azt a tanárt, aki az osztályozás során az erőfeszítést is figyelembe veszi, nem csak a pontszám szerinti teljesítményt. (Erre az angol rendszerben külön értékelést, osztályzatot kapnak a kezdetekben. Az angol értékelési rendszerről itt írtam részletesebben.)

 

Remélem, a demonstráció eredményes lesz, és valódi változások indulnak el az oktatásban. Igény, az lenne rá.. mind a diákok, mind a tanárok, mind a szülők részéről..

 

(Ha tetszett a cikk, használd a megosztást is! Ha legörgetsz, az ajánlott bejegyzések között biztosan találsz még valami számodra érdekeset! Kövesd Pszichológus Online blogom és Pszichológus online facebook oldalam, hogy ne maradj le egyetlen írásról se!)

 

Schrammel Ivett pszichológus, terapeuta (3 gyerek édesanyja, akinek több mint 4 évig volt szerencséje három brit – gibraltári iskolát megismerni.)

Fotók: Schrammel Ivett

  

A blogon megjelent írások szerzői jogvédelem alatt állnak.

23 komment

Adj élményt, időt, csoki helyett! Legyen más az advent!

2017. november 25. 08:32 - Schrammel Ivett

 advent_1_1.JPG

Idén december 3-án, veszi kezdetét az advent, a Karácsonyra való felkészülés, várakozás időszaka.

A boltok roskadásig telve áruval, szinte minden kirakaton „Black Friday” felirat virít, különböző árleszállításokat hirdetve. Az utcákat egyre inkább elözönli a tömeg, kapkodó, rohanó, ajándékok után kutató, zaklatott emberek tömege.

Mindig azon gondolkodom, kivel vannak a gyerekek a szülők vásárlási rohamai alatt, mivel töltik az időt?

A statisztikák szerint a szülők átlagosan napi 20 percet töltenek együtt gyerekeikkel. 20 percet.. és ebben minden benne van.. Ez elkeserítő.. Gondolom az ünnepi vásárlás és készülődés ideje alatt sokaknál ez az idő még tovább csökken. Nem fordítva kellene?

Tudom, hogy nehéz ellenállni a kísértésnek, a csábító árukínálatnak, az óriási árengedményeknek, melyek hatására – valljuk be – temérdek teljesen fölösleges, haszontalan holmit szereztünk már be az évek során. Hiszen olyan olcsó.. majd csak jó lesz valamire.. Azután még évek múlva is csak porosodik a polcon, vagy valamelyik szekrény mélyén.

De mi lenne, ha idén tudatosan kevesebbet vásárolnánk, és több időt töltenénk együtt szeretteinkkel már az advent időszaka alatt is? Hiszen tudjuk, hogy a gyerekek számára nincs fontosabb az együtt töltött minőségi időnél. És ha magunkba nézünk, ráébredünk, hogy valójában nekünk felnőtteknek is ez a legfontosabb. Persze örülnek az ajándéknak és a csokinak is (ahogy mi is) – természetesen az is belefér az ünnepekbe.. A lényeg, hogy elsősorban ne erről szóljon a Karácsony. Gondoljuk csak végig: ki tudja felidézni, hogy melyik ünnepre mit kapott, hogy milyen ajándékok voltak a fa alatt? És azt, hogy milyen közös családi programoknak örültünk gyerekkorunkban? Melyik élmény a maradandóbb? Melyik hagyott mélyebb nyomot bennünk? Melyik befolyásol hosszabb távon?

black_friday_kep_2.png

Hogy az adventi naptár ablakainak minden napi kinyitása okozta öröm a gyerekeknél ne maradjon el, sőt még egy kis meglepetés is társuljon hozzá, kitaláltam valami rendhagyót.

Épp meditációról sétáltam egy este hazafelé, szinte egyedül voltam a sötét utcán, mikor a kivilágított kirakatokat nézegetve támadt egy ötletem: Mit tehetsz az adveni naptár fiókjaiba csoki helyett? Én azt találtam ki, hogy mindenki leírja kis papírdarabokra, milyen közös családi programot szeretne esténként, amikor mind együtt vagyunk, majd random módon elhelyezzük a programjavaslatokat a fiókokban. Így minden nap meglepetés, hogy kinek a kívánsága teljesül, mi lesz az aznapi közös program. A lányaim már előre imádják, és bevallom, én is alig várom, hogy kinyissuk az első fiókot.

Ha nincs otthon, még van idő elkészíteni vagy beszerezni egy fiókos adventi naptárat, és ha tetszik az ötlet, már most gondolkodhattok, Ti mit írnátok a papírokra!

 

Ha tetszik az ötlet és Te is megvalósítanád, a kezdeményezéshez itt csatlakozhatsz: "Adj időt, csoki helyett! Legyen más az advent!". 

 

(Ha tetszett a cikk, használd a megosztást! Ha legörgetsz, az ajánlott bejegyzések között biztosan találsz még valami számodra érdekeset! Kövesd Pszichológus Online blogom és Pszichológus online - Schrammel Ivett facebook oldalam, hogy ne maradj le egyetlen írásról se!)

 

Schrammel Ivett pszichológus, terapeuta

 

Fotó: Schrammel Ivett

 

A blogon megjelent írások szerzői jogvédelem alatt állnak.

 

Szólj hozzá!

#metoo – Mit mond a pszichológia az áldozathibáztatásról

2017. október 29. 10:24 - Schrammel Ivett

Valahogy mindig eljön az a pillanat, amikor betelik a pohár, valami ébred kollektív szinten is, nem csak egyes egyénekben, az egyéni ébredések száma elér egy kritikus tömeget.. Akkor mozdulnak meg tömegek, emelik fel a hangjukat és történnek változások..

 felelem_2_1.jpg

Nem írtam volna meg ezt a cikket, ha nem döbbentett volna meg mélységesen az az áldozathibáztató kommentözön, ami a zaklatási ügyek kapcsán megjelent írásokra érkezett. Az, hogy egyes közszereplők ilyen módon nyilatkoznak a témában nem volt meglepő, de a kommentek áradata egy nagyon komoly problémára hívja fel a figyelmet. Ahogy az üzenőfalakon hetek óta megjelenő, ismerőseim által használt „metoo” hastag is, mely jelzi, rengetegen érintettek az ügyben. És ez csak a jéghegy csúcsa, hiszen még most sem osztja meg minden érintett múltbeli erőszakos, zaklatási ügyét szűkebb-tágabb környezetével, a nyilvánossággal. Itt nem csak egyéni traumákról, hanem nagyon is súlyos társadalmi problémáról van szó.

Hetek óta minden nap újabb és újabb történetek jutnak az eszembe, melyeket klienseimtől hallottam az elmúlt évek során. Olyanoktól, akik nem szexuális zaklatás, erőszak, traumák miatt kerestek fel, de az együtt töltött idő, közös munka során fény derült a velük történtekre.

Minden eset azt erősítette, hogy a szexuális erőszak valójában a másik feletti hatalomról szól..

Láttam a szemükben a félelmet, ahogy mesélték történeteiket, és igen, a szégyent is.. És ahogy a sok bátor kiállás a nyilvánosság elé nekik is erőt és bátorságot adhat, a külvilág áldozathibáztató reakciói ezt a szégyent erősítik. Pedig a szégyen nem az övék, hanem az elkövetőké.

 

Pszichológiai szempontból persze megvan a magyarázata az áldozathibáztatásnak. Létezik egy olyan fogalom, jelenség, hogy az „Igazságos világba vetett hit”. Szeretnénk azt hinni, hogy igazságos világban élünk, ahol – mint a mesében - a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig büntetését. Ez a hit növeli a biztonságérzetünket, hiszen úgy véljük, nálunk van a kontroll, nagyobb mértékben befolyásolhatjuk a világ történéseit. Mi történik, ha látszólag ártatlan emberekkel történnek tragédiák? Ilyenkor ez a hit, feltevés mintegy szűrőként működve, más értelmezési keretbe helyezi a történteket. Sokan elkezdik keresni az okokat, a valójában vétlen áldozat felelősségét a kialakult szituációban, az őt ért traumában. Elkezdik kétségbe vonni szavai igazságtartalmát. Hiszen ha igazságos világban élünk, ez nem történhet meg vétlen emberekkel. És elkezdődik az áldozathibáztatás: „Biztos provokatívan viselkedett”, „biztos kihívóan volt öltözve”, „igazából ő is akarta”, „miért szállt be az autóba”, „miért ment fel a lakására”… stb. Az áldozathibáztatás ad is egyfajta megnyugvást: „Ez velem, a szeretteimmel nem történhet meg”, hiszen mi „jók” vagyunk, és hát „igazságos világban élünk”… Ez a hit, meggyőződés így vezet egyfajta kognitív torzításhoz sokaknál.

A helyzet tovább bonyolódik, ha az elkövető ismert, a társadalom által megbecsült és általunk is értékesnek tartott személy. Ekkor lép a képbe az úgynevezett kognitív disszonancia. Ha két ismeret, információ egymásnak ellenmond, ez disszonanciát, erős feszültséget kelt bennünk, ami egy szorongáskeltő állapot. A feszültséget, szorongást pedig úgy igyekszünk csökkenteni, hogy az egyik meggyőződést, ismeretet érvénytelenítjük. Általában a legelsőt, hiszen nehéz felülírni már meglévő attitűdjeinket, hiteinket. Ez esetben, ha az elkövető pozitív értékekkel bír a számunkra, ez szinte kizárja annak a lehetőségét, hogy higgyünk a bűnösségében. Ezért vonjuk kétségbe az áldozat szavait: „Biztos csak kitalálta az egészet”, „nem is úgy történt, ahogy elmesélte”. És elkezdjük az elkövetőt felmentve, felelősségét csökkentve az áldozatot okolni a történtekért.

Mennyivel könnyebb egy rosszarcú „bűnöző típus” bűnösségében hinni, hátha még előítéleteink is vannak vele kapcsolatban (származása, bőrszíne, vallása, előélete miatt), mint egy jól szituált, sikeres, ismert és elismert személy bűnösségét elfogadni tényként. Az első esetben nincs akkora eltérés előzetes feltevéseink és az általunk kapott új információ között. Holott pl. az antiszociális személyiségzavar vagy más néven szociopátia, mely jól leírható a „nem szeret, nem szorong, nem tanul” triásszal és sok esetben bűnöző magatartáshoz vezet, lényegesen gyakoribb felsővezetők között. Hiszen nincsenek gátlásaik a siker felé vezető úton.

Az emberek nagy része nem ismeri azokat a kutatási eredményeket sem, melyek kimutatták: nincs összefüggés az áldozat öltözködése, az aktuálisan viselt ruha és az áldozattá válás között. A gyakran feltett áldozathibáztató kérdés, miszerint „Hogyan volt felöltözve?” tehát teljességgel irreleváns az erőszak szempontjából.

A valóságot alapvetően csak a saját szűrőinken keresztül vagyunk képesek befogadni és értelmezni. Ezeket a szűrőket meghatározzák hiteink, meggyőződéseink. Ezért a beérkező összes információt torzítjuk, általánosítunk és ki is hagyunk bizonyos információkat. Azokat, melyek nem illenek előzetes feltevéseinkbe, melyek nem illeszkednek világképünkbe..

Persze az emberek többsége soha nem is hallott a kognitív torzítások jelenségéről, és szentül meg van győződve a saját igazáról. Akkor is, amikor a valóság ennek ellentmondani látszik. Ahelyett, hogy felülvizsgálná nézeteit, egyszerűen átírja a történteket, a valóságot, hogy az illeszkedjen a világról alkotott képéhez.

De ha tudjuk, hogyan működik az emberi gondolkodás, hogyan befolyásolják meggyőződéseink az értelmezéseinket, véleményünket, talán elgondolkodhatunk, valóban igazunk van-e? Van-e más magyarázat? Lehetséges-e, hogy valóban minden úgy történt, ahogy az áldozat állította? Lehetséges-e, hogy vétlen a történtekben? Lehetséges-e, hogy ez bárkivel, bármikor megtörténjen? Igen, megtörténhet velünk is és a szeretteinkkel is… És ez a válasz egyáltalán nem kényelmes, a legkevésbé sem megnyugtató.

És megtörténhet mindaddig, amíg a közvélemény nem ítéli el egységesen az ilyen cselekedeteket, és az erőszaknak nincsenek az elkövetőre nézve komoly következményei.

 

(Ha tetszett a cikk, használd a megosztást! Ha legörgetsz, az ajánlott bejegyzések között biztosan találsz még valami számodra érdekeset! Kövesd Pszichológus Online blogom és Pszichológus online - Schrammel Ivett facebook oldalam, hogy ne maradj le egyetlen írásról se!)

 

Schrammel Ivett pszichológus, terapeuta

 

A blogon megjelent írások szerzői jogvédelem alatt állnak.

14 komment

Hogyan lehet újrakezdeni, talpra állni nehéz élethelyzetek után?

2017. október 11. 17:02 - Schrammel Ivett

 img_4909.JPG

Minél nagyobb a veszteség, amit az ember elszenved illetve minél nagyobb horderejű változás után szükséges újra kezdeni, annál hosszabb időt vesz igénybe a folyamat.

A legnagyobb veszteség egy szerettünk elvesztése, ez esetben a gyász elhúzódhat 1-2 évig is, egészséges esetben, zavartalan gyászfeldolgozás mellett. Ha a feldolgozás valamelyik fázisban elakad, az a folyamat még hosszabb időt vehet igénybe. Komoly stresszt okoz a válás, a munkahely elvesztése, egy-egy súlyos testi vagy lelki betegség, baleset, műtét elszenvedése is.

De stresszt jelentetnek a jelentősebb költözések, a nagykorú gyerekek kirepülése a családi fészekből, a nyugdíjazás is, hiszen minden ilyen esemény változást okoz az életkörülményekben, melyekhez igazodni kell. Sok esetben új célokat kell találni, új értelmét meglelni az életnek.

Gyerekeknél ugyanilyen stresszt okozó szituáció még az iskolaváltás is.

Minden esetben személyiség és szituációfüggő, hogy ki milyen gyorsan tud talpra állni élete nagyobb változásai után. Minél stabilabb a személyiség, minél erősebb az úgynevezett pszichológiai immunrendszere, minél hatékonyabb megküzdési stratégiákat birtokol, annál könnyebben és gyorsabban alkalmazkodik a megváltozott feltételekhez.

 

Érdemes végiggondolni, hogy hány nehéz helyzeten jutottunk már túl életünk során, és hogy mi segített nekünk akkor. Mások is talpra álltak már ilyen nehéz szituációkat követően, az ő példájukból is erőt meríthetünk. Meg kell találnunk a belső motivációinkat, hogy miért érdemes küzdeni, újrakezdeni. Ehhez elengedhetetlen egy pozitív, vonzó, erősen motiváló jövőkép kialakítása.

 

Sokat segíthet az elfogadó, megértő, támogató környezet: a családtagok, barátok. Ha ilyen támogató környezettel nem rendelkezünk, és úgy érezzük, egyedül képtelenek vagyunk a talpra állásra, mindenképp érdemes pszichológus segítségét igénybe venni, aki segít megtalálni a belső motivációinkat, segít aktiválni az újrakezdéshez szükséges belső erőforrásainkat, akinek segítségével szemléletet válthatunk.

 

Először is mindig könnyebb valami felé mennünk, mint valamitől el. Sokszor nem elegendő motiváció, hogy túl akarunk jutni egy nehéz helyzeten, tudnunk kell azt is, hogy hova akarunk eljutni, hogy miért érdemes talpra állni. Látnunk kell lelki szemeink előtt egy vonzó jövőképet, arról az időszakról, amikor már meghaladtuk a problémát, kikerültünk nehéz helyzetünkből. És el kell hinnünk, hogy ez elérhető, megvalósítható, hogy képesek vagyunk rá. Hit nélkül semmi sem működik, valójában minden „fejben dől el”.

Ezután meg kell keresnünk és aktivizálnunk az ehhez szükséges belső erőforrásainkat: képességeinket, jellemvonásainkat, tudásunkat, tapasztalatainkat. Mindenki számára elérhető vagy megteremthető minden számára szükséges belső erőforrás. Számításba kell vennünk az elérhető külső erőforrásokat, esetleges külső segítséget is. Végiggondolni, hogyan tudjuk ezeket elérni, segítségül hívni. És végül a tettek mezejére is kell lépnünk.

 img_4873.JPG

A fájdalom az élet része, elkerülni nem lehetséges. Mindenkit érnek veszteségek, kisebb nagyobb sorscsapások. Az életben csak a változás állandó, nekünk pedig alkalmazkodnunk kell ezekhez a változásokhoz. Ha egy életterületen aktuálisan nehézségeink is vannak, újra kell építeni ezt a területet az életünkben – más életterületeink még jól funkcionálhatnak. Ezekből a jól működő területekből töltekezhetünk, erőt meríthetünk.

Egy veszteség után érdemes végiggondolni, hogy mennyi értékes kapcsolat van még az életünkben, a jelenünkben, ezek a kapcsolatok erőt adhatnak a továbblépéshez.

Ha elvesztettünk egy számunkra fontos valakit, tudnunk kell, hogy bár ő fizikailag már nem része az életünknek, az értékei, melyeket képviselt, melyeket átadott nekünk az együtt töltött idő alatt, velünk maradnak, bennünk élnek tovább.

 

(Ha tetszett a cikk, használd a megosztást! Ha legörgetsz, az ajánlott bejegyzések között biztosan találsz még valami számodra érdekeset! Kövesd Pszichológus Online blogom és Pszichológus online - Schrammel Ivett facebook oldalam, hogy ne maradj le egyetlen írásról se!)

 

Schrammel Ivett pszichológus, terapeuta

 Fotók: Schrammel Ivett

 

A blogon megjelent írások szerzői jogvédelem alatt állnak.

 

 

Szólj hozzá!

A pszichológiáról dióhéjban – tévhitek helyett

2017. szeptember 09. 12:33 - Schrammel Ivett

A pszichológust sajnos még napjainkban is sokan keverik a pszichiáterrel – annak ellenére, hogy végzettségem szerint pszichológus vagyok, számtalan levelet kapok, melyet így kezd a levélíró: „kedves doktornő” – ennek oka a tájékozatlanság, illetve a megfelelő tájékoztatás hiánya. Nézzük mi a különbség a kettő között:

ketertelmu_2.jpg

A pszichológia jelentése: lélektan. A pszichológia tudománya az emberi megnyilvánulásokkal, lelki jelenségekkel foglalkozik. Főbb kutatási területei az általános pszichológia (észlelés, érzékelés, figyelem, tanulás, motiváció, emóció), a fejlődéspszichológia (gyermeklélektan), szociálpszichológia (társas kapcsolatok, társadalmi folyamatok), személyiségpszichológia. A személyiségpszichológián belül: egészségpszichológia, pszichoszomatika, pszichoneuroimmunológia, pszichodiagnosztika, klinikai pszichológia.

A pszichológiának számtalan alkalmazási területe létezik: munkapszichológia, szervezetfejlesztés, reklámpszichológia, gyermeklélektan, pedagógiai pszichológia - iskolapszichológia, sportpszichológia, művészetpszichológia, kriminálpszichológia, pasztorálpszichológia, tanácsadás, egészségpszichológia – egészségfejlesztés, egészségtudatosság fejlesztése, pszichoterápia.

A pszichológián belül többféle irányzat, megközelítés létezik, ezek alapján többféle pszichoterápiás irányzat, módszer kerül alkalmazásra – a pszichológus szemléletének megfelelően – a kognitív, viselkedésközpontú megközelítéstő kezdve a transzperszonális, spirituálisabb módszerekig.

 

A pszichiátria a mentális zavarokkal, lelki betegségekkel foglalkozó tudomány. Elsődlegesen az orvosbiológiai megközelítést veszi alapul. A pszichiáter ennek megfelelően elsődlegesen gyógyszeres kezelést alkalmaz mentális problémák esetén.

 

A pszichológus nem orvos.

A pszichológus nem diagnosztizál.

Pszichológus nem alkalmaz gyógyszeres kezelést, nem is jogosult erre.

 

Míg a pszichiáter orvostudományi egyetemet végzett, a pszichológus bölcsészettudományi egyetemen szerezte diplomáját 5 éves képzés eredményeként, a mesterképzés elvégzését követően. Az első 3 év alapozó képzés elvégzése után ugyanis csak a viselkedéselemző címet kapja meg.

 

A pszichoterápia a lelki problémák kezelését, gyógyítását szolgálja

Egyes pszichológiai terápiás módszerek alkalmazása klinikai pszichológusi vagy pszichiáter szakorvosi képesítéshez kötött, más terápiás módszerek alkalmazásánál ez nem feltétel. Pl. NLP (neurolingvisztikus programozás), pszichodráma, család- és párterápia, integrál szemléletű terápia, családállítás… stb.)

 

A szemléletbeli különbségeknek megfelelően azonban jellemzően pszichológusok folytatnak pszichoterápiát.

 

A pszichiáter általában súlyosabb mentális zavarokkal foglalkozik, a pszichológus leginkább úgynevezett „normál neurózisokkal”, szorongásos zavarokkal – ezeket előfordulási gyakoriságuk miatt nevezhetjük így is – valamint életvezetési, kapcsolati, gyereknevelési problémákkal.

A pszichológus terápiás munkája során nem kizárólag lelki problémák kezelését végzi, ezen felül foglalkozik egészséges emberek önismeretének fejlesztésével, személyiségfejlesztéssel is. Hiszen "az élet nem múlik, hanem telik, a teljesség felé halad."

 

 

(Ha tetszett a cikk, használd a megosztást! Ha legörgetsz, az ajánlott bejegyzések között biztosan találsz még valami számodra érdekeset! Kövesd Pszichológus Online blogom és Pszichológus online - Schrammel Ivett facebook oldalam, hogy ne maradj le egyetlen írásról se!)

 

Schrammel Ivett pszichológus, terapeuta

 

A blogon megjelent írások szerzői jogvédelem alatt állnak.

 

 

5 komment

Életút interjú Popper Péterrel

2017. július 30. 12:04 - Schrammel Ivett

Ezt az interjút Popper Péterrel 21 évvel ezelőtt készítettem, 1996. májusában, még első éves egyetemi hallgatóként. Most először publikálom.

Amikor feladatként kaptuk egy életút interjú készítését egy tetszőleges személlyel, tudtam, hogy őt fogom választani az interjú alanyául. Hiszen írásai, gondolatai nagy hatással voltak rám, és volt szerencsém az egyetemen hallgatni előadásait is – emlékszem, óráin az ajtót nem lehetett becsukni a sok hallgatótól, voltak, akik csak az ablakpárkányokon találtak helyet maguknak - de egy személyes találkozó mégis egész más, sokkal mélyebb ennél.

Az interjú kalandos előzmények után jött végül létre. Az elsőként megbeszélt időpontban ugyanis Debrecenbe kellett utaznia, előadást tartani – ezt már a lakására érve tudtam meg, így azonnal leutaztam utána, hátha a pályaudvaron elérem hazafelé jövet, hiszen tudtam, hogy milyen elfoglalt, nem volt egyszerű időpontot egyeztetni erre az alkalomra. Aznap elkerültük egymást, de szerencsére a másodszorra megbeszélt napon létrejött a várva várt találkozó.

A vele folytatott hosszú személyes beszélgetés nagyon nagy hatást gyakorolt akkor rám.

A dolgozat nálam maradt példányát éveken át ereklyeként őriztem, majd hosszú időn át elveszettnek hittem. Nemrég, legutóbbi költözésem alkalmával azonban sikerült megtalálnom és úgy éreztem, hasznos lenne megosztanom másokkal is, így most változtatás nélkül közzéteszem.

Popper Péter mesél önmagáról, szakmai útjáról, a pszichológus hivatásról, a szakma kihívásairól, megfelelő motivációról.

 popper_peter_p2.jpg

 

ÉLETÚT INTERJÚ POPPER PÉTERREL  Készítette: Schrammel Ivett   1996. május 23.

 

A következő interjú alanya közismert személyiség, Popper Péter professzor, pszichológus, pszichoanalitikus, egyetemi tanár.

Elsőként a pályán való elindulásáról kérdeztem, s ő elmesélte, hogy a pszichoanalízisről nagyon korán hallott, mivel édesanyja pszichoanalízisre járt, és lelkes híve volt annak. Ő azonban soha nem akart pszichológus lenni.

A gimnáziumi érettségi után felvételt nyert a Bölcsészettudományi Kar történelem szakára, majd szakot váltott, filozófia - logikára. Ezt a szakot később átszervezték a Lenin Intézetbe, így ő is oda került. Negyedévben felvette a pszichológia tanári szakot, majd pszichológia, filozófia - logika szakos tanárként végzett.

Soha nem volt példaképe, és a pszichológiát nem valaki másnak a hatására választotta.

Akkoriban központi álláselhelyezés volt, ő azonban az egyetem elvégzése után nem fogadta el azt az állást, melyet felajánlottak neki, az Állatorvosi Főiskola Filozófia Tanszékén. Ennek következményeként három éves eltiltást kapott, mialatt nem lehetett diplomás állása. Ez idő alatt sokféle munkát elvállalt: segédmunkás, újságíró is volt. Később a Gyógypedagógiai Főiskolára került tisztviselőnek. Amikor már kaphatott diplomás állást, „lakás - magánegyetemekre" kezdett járni pszichológiatörténetet, fejlődéslélektant, Gestalt-pszichológiát tanulni. Mártonné Vázsonyi Ibolyához járt Rorschach-tesztet, Szondi-tesztet, diagnosztikát tanulni. Ebben az időben nem volt pszichológusképzés az egyetemeken, csak pszichológia tanári képzés, ezáltal magát a pszichológiát. a pszichológia nyelvét az egyetem után sajátította el

Amikor lehetőség nyílt rá, elment a fiatalkorú bűnözők közé pszichológusnak. Feladata volt, hogy bíróságok számára véleményt - pontosabban személyiségképet, karakterológiai képet - adjon az előzetes letartóztatásban lévő fiatalokról. Itt ismerkedett meg György Júliával, aki elvitte a Trefort utcai pszichoterápiás rendelésre. Így tulajdonképpen, ahogyan ő fogalmaz: belesodródott a szakmába és ebben semmiféle tudatos választás nem játszott szerepet, egyszerűen így hozták a körülmények.

Pszichoanalitikus kiképzést is kapott, de nem kérte felvételét a Pszichoanalitikus Egyesületbe.

Egyik szakterülete a klinikai pszichológia, ahol különösen a pszichoterápia és a szociális beilleszkedési zavarok érdekelték. Másrészt mindig sokat foglalkozott a vallás körüli pszichológiai problémákkal.

Saját bevallása szerint azt volt a legnehezebb megtanulni. hogy amikor befejezte a munkát, ne vigye magával állandóan, ne vigye haza a családjához; ne próbálta meg folytonosan értelmezni a körülötte lévő emberek mondatait, viselkedését, a környezetében zajló eseményeket. A pszichológia legnagyobb buktatójának is ezt tartja, hogy sokan életformát csinálnak belőle, holott ez egy szakma. Úgy érzi, neki sikerült tökéletesen elkülöníteni a munkát és a magánéletét.

Soha nem volt igazán ideje a családdal, a gyerekneveléssel foglalkozni, mivel a kezdetektől fogva napi 16 órát dolgozik minimálisan. Kritikus helyzetekben ugyan lehetett rá számítani, de a különböző munkák nagyon lekötötték. Beismeri, hogy kapcsolatait mindig alárendelte az őt érdeklő dolgoknak.

Egy fia van, aki nem érdeklődött a pszichológia iránt, így nem is ezt a pályát választotta.

A fiatalkorú bűnözőkkel való foglalkozása után az ELTE Jogi Karának Büntetőjogi Tanszékén volt tudományos ösztöndíjas három évet.

Ezután vakult meg, és három évig nem látott, amíg meg nem operálták a szemét. Eközben elkerült Liebermann Lucyhoz pszichoanalízisbe - ő volt a második pszichoanalitikusa - ahol be is fejezte a pszichoanalízist.

Volt analitikusa kérte meg, hogy legyen az I. számú Gyermekklinika Pszichológiai Osztályának munkatársa, maid halála előtt rábízta az osztály vezetését. Ebből alakult ki később a Semmelweis Orvostudományi Egyetem orvos-pszichológiai önálló csoportja. 1992-ben leköszönt egyetemi tanári megbízásáról. Ennek okai bizonyos nézeteltérések voltak, mivel ő mindig nyíltan es vállaltan szélsőségesen baloldali politikai nézeteket vallott. Arra gondolt, hogy ha leköszön, esetleg meg tudja menteni tanszéki csoportját, de ez nem sikerült, mert távozása másnapján megszüntették ezt az 1938 óta működő műhelyt, ahol a klinikai gyermekpszichológusok nagy része képződött, és a két Országos Ambulanciát is. Azután "szabadúszóként" élt, amíg meghívást nem kapott egy Izraelben működő amerikai alapítványi egyetemre vendégprofesszornak. Itt tanított közel három évig. Ez időszak alatt egyedül élt kint, a családja Magyarországon maradt. Három év után felesége műtétje miatt tért haza.

Azóta Magyarországon tartózkodik, de nincs állásban, szerződésekből él. Televízió-műsorokban, rádióműsorokban szerepel, egyetemeken tanít, cikkeket ír. Amikor Izraelbe ment tanítani, leköszönt minden funkciójáról, amit valaha is a magyar pszichológiai közéletben viselt, hiszen tizennyolc évig ő szerkesztette a Magyar Pszichológiai Szemlét, ő volt az elnöke a Klinikai Pszichológiai Kollégiumnak. a Népjóléti Minisztériumban dolgozott a Tudományos Minősítő Bizottságnak, Akadémiai Bizottságnak.

A pszichológiai közéletben már nem is akar részt venni. Egyedül a Nemzetközi Alkalmazott Pszichológiai Társaság Végrehajtó Bizottsági tagjának maradt meg még két cikluson át. Ezekről a funkcióiról azért köszönt le, mert úgy érezte. hogy a pszichológia érdekvédelmi szervei - a Pszichológiai Bizottság, a Pszichológiai Társaság, a Pszichológiai Kollégium, Kamara- egyetlen segítő gesztust sem tettek, hogy a SOTE általa vezetett tanszéki csoportját ne szüntessék meg.

Ezért amikor 1993-ban visszajött Magyarországra, nyári szabadságra (akkor volt hatvan éves) és Ranschburg emlékérmet akartak neki adni, tudományos ülést rendezni a tiszteletére, ő ezt nem fogadta el, hanem visszautasította.

1994 óta, mióta hazajött Magyarországra, egy könyve jelent meg, „Az Istennel sakkozás kockázata” címmel. „Freudizmus alkonya?” címmel megjelent egy folyóiratszám az Európai Füzetekben, amit ő szerkesztett, és írt hozzá egy tanulmányt. Különböző tanulmányai jelentek meg, a Letter International-ben elsősorban. Jelenleg egy valláspszichológiai könyvön dolgozik.

A vallás iránti érdeklődése már gyermekkorában kialakult, ugyanis nagyon vallásos volt a családja (sok pap és orvos volt a családban), és véleménye szerint ezt az ember egy életen keresztül viszi magával. Akkor ő ezt természetesen megtagadta és lelkes, baloldali ifjú volt, akinek az életébe ez nem fér bele. Ugyanakkor érezte, hogy ez nem igaz. Ekkor elkezdett utána olvasni, és többféle vallási csoportosulás, szekta iránt érdeklődni. Ezek lehettek gnosztikusok teozófusok, antropozófusok. stb.

Ezután került ki Indiába ahol módja volt, hogy részint a védikus hinduizmussal, részint a buddhizmussal valamilyen kontaktusba kerüljön. Ehhez hozzájöttek az Izraelben töltött évek, ahol a judaizmussal kapcsolatban mélyítette el tudását és természetesen keresztény vonatkozásban is. lszlámmal is itt kezdett foglalkozni. Nagyon sokat olvasott a különböző vallásokról, de van egy személyes élménytömeg is benne.

Indiába először a Kulturális Csereegyezmény keretében jutott ki, és indiai társadalomtudományi, pszichológiai, pedagógiai, szociológiai intézeteket látogatott, tanulmányozott, keresve, hogy melyikkel lehet kiépíteni együttműködést.

Amikor másodszor járt kint a WHO-nak (a Nemzetközi Egészségügyi Világszervezetnek) egy éhségövezetekben dolgozó, úgynevezett Primary Health Service (Első Egészségügyi Szolgálat) egyik csoportjánál dolgozott. Ekkor volt lehetősége arra is, hogy egy trimesztert tanítson egy indiai egyetemen.

Első alkalommal jóga ashramokban tanulmányozta a hagyományos indiai gyógymódokat. Amikor másodszor járt kint eltöltött egy kis időt egy buddhista kolostorban is, mivel ekkor már inkább a buddhizmus érdekelte.

A keleti vallások régebben nagyon érdekelték, erősen hatottak rá és talán paradox módon meggyőzték arról, hogy nyugati. „Az Önmagába térő ösvény” című könyve is arról szól, hogy épp a Keleten töltött idők győzték meg őt a nyugatiságáról. Ezt ő részint tudatossággal, részint rezignáltsággal,·alázatossággal vállalja, hogy az már szinte keleti attitűd, amivel ő nyugati. Úgy érzi, hogy nagyon sokat vett fel magába a keleti kultúrákból, de nem keletiesedett el. Úgy véli, hogy ha valaki nem találja meg a saját kultúrájában a saját szellemi útját, akkor hiába megy a Távol-Keletre, ott sem fogja megtalálni.

Amikor arról kérdezem, hogy milyen személyiség az, aki erre a pályára a legalkalmasabb, a következőt válaszolja: a gyógyult neurotikus. Két nagyon gyakori motívumot lát, mely az embereket a segítő pályák, így a pszichológia felé is tereli. Az egyik a belső bizonytalanság, mivel ezek a segítő pályák egy helyzeti fölényt biztosítanak a művelőjüknek, amivel megtámogathatja énjét. A másik jellemző motívum pedig a szeretetképtelenség, melynek az adott személy tudatában van, és ezt segítőkészséggel próbálja kompenzálni.

Nagy feszültségbírás kell ehhez a szakmához, és az egyénnek valamennyire rendben kell lennie önmagával, hogy ne csináljon belőle valami önkarbantartó vagy fölényeskedő hatalmi játékot. Fontos, hogy ne az életgyávaság vigye erre a pályára, az a cél, hogy belenézhessen olyan emberek sorsába, akik meg merik csinálni azt az életükben, amit ő nem. Ezek tehát nem jó motívumok. Szerinte a helyes motívum (mert természetesen ilyen is van) az őszinte érdeklődés mások sorsa iránt. E hivatás műveléséhez szükséges egy bizonyos introspektív készség nyilvánvalóan, és kell egy nagyfokú tolerancia. Ez az elviselni tudása annak, hogy a másik ember az egy másik ember, és nem én vagyok.

Elmondja, hogy ügyelni kell a bevonódás – távolságtartás kényes egyensúlyára. Ha valaki tökéletesen bevonódik, elveszti az objektivitását, ha távol tartja magát, akkor pedig egy érzéketlen emberré válik. Azt gondolja, hogy itt van a személy érintettségének valami egyénre szabottan optimális mértéke, amelyik őt is védi, az objektivitását is megőrzi és a klienst sem teszi ki egy rideg atmoszférának. Nagyon nehéz azonban erre a mértékre rátalálni.

Nem igazán tud választ adni arra a kérdésemre, hogy általában miért hagyják el ezt a pályát. Az ő ismeretségi körében ugyanis mindössze két ember van, aki elhagyta a pszichológusi pályát. Az egyik anyagi okok. miatt, a másik valahogy "kiégett". De véleménye szerint ehhez nem kell negatív értékítéletet kapcsolni, hiszen egy olyan állapotról van szó, amikor az embernek csökken az érdeklődése, motiváltsága.

Egyetlen rossznak mondott tulajdonságot emel ki, melyet a szakmabeliekre jellemzőnek tart, hogy élvezik saját fölényüket. Végül is egy kliens mindig függő helyzetben van a pszichológustól, a terapeutától. Ha valaki ezt szimmetrizálni igyekszik, akkor is megmarad ez a függő helyzet, és ő azt gondolja, hogy a pszichológusok a lelkük mélyén élvezik ezt a helyzetet. Ez pedig nem egy tetszetős pszichés sajátosság, de még mindig jobb, ha az ember bevallja, mint hogy letagadja, mert így jobban kézben tudja tartani.

Azt tapasztalta, hogy a legtöbb emberben van valami szorongásféle, hogy ''röntgen szemei" vannak a pszichológusnak, és olyan dolgokat is meglát az emberben, amit ő nem akar mutatni magából. Kisebb részük pedig egyszerűen legyint, amikor pszichológiáról van szó, és azt mondja, hogy az a világ becsapása. Ez a két leggyakoribb előítélet a pszichológusokkal szemben. Persze léteznek más előítéletek is, például sokan úgy gondolják, hogy aki pszichológushoz jár, az bolond.

Az a véleménye, hogy közömbös, hogy valaki férfi vagy pedig nő ezen a pályán, mert mind a kettőre szükség van a gyógyító pszichológia szempontjából. Nincsenek olyan speciális szakmai feladatok, melyet egy férfi vagy egy nő jobban tudna ellátni, tehát egyik sem jelent előnyt vagy hátrányt. Egyetlen különbségnek tartja, hogy a férfiak jobban tudják a "karrier csinálás mesterségét", és több idejük is van rá.

Számára a legteljesebb sikert az jelentette, hogy egykori analitikusa és felettese, Liebermann Lucy őt szemelte ki utódjául és rábízta az általa kialakított és harminc évig általa is vezetett pszichológiai részleget, amit ő ezután huszonöt évig vezetett. Már nem a siker része, hogy végül is nem tudta megőrizni a megsemmisüléstől.

Nyugdíjaztatására nem készül. Azt gondolja, hogy amikor először kell majd emlékeztető vázlatokat készítenie egyetemi előadásaira, akkor abbahagyja az előadást, mert úgy érzi, hogy az a tanár, aki nem tudja könyv nélkül a saját anyagát, az a vizsgán nem követelheti a hallgatóktól, hogy tudják.

Egyetlen hobbija a munkája, és ezt egy nagyon szerencsés dolognak tartja, mert nem vált ketté az élete munkára és szabadidőre, mivel a szabadidejében is dolgozni szeretett.

Egyáltalán nem is akar pihenésre berendezkedni, ez már nála a véget jelenti. Elmondja, hogy ennek van egy egyszerű lélektani oka is. Ő egy depresszív beállítottságú ember, aki úgy tud jó szinten élni, ha egy kicsit túlfokozza az aktivációs nívóját. Ez a legjobb szer a depresszió ellen.

Úgy érzi, hogy nem sajnálná, ha a munkáját elveszítené, mert könnyen el tudja engedni a dolgokat, és biztosan kitalálna helyette valami mást. Azonban mégis hiányozna neki valami. Leginkább az élet mozgalmassága: különböző emberek, különböző sorsok, különböző helyzetek.

Természetesen voltak mélypontjai az életében. Ezeken úgy jutott túl, hogy nagyon sokat dolgozott. Minél inkább mélypontra került, annál többel dolgozott az átlagosnál. Legnehezebb időszaka talán az volt, amikor eljött az egyetemről. Le kellett rombolnia az összes sztereotípiáit, sémáit, mert elment egy más országba, ahol angolul kellett tanítania, más nyelven, más közönséget, más hallgatóságot, más tárgyat. Tehát mindent újra kellett felépítenie. Úgy hiszi, hogy ez jelentős mértékben segített, mivel széttörte az évtizedek alatt kialakult rutint. Ezt csak úgy tudta elérni, hogy egy teljesen új helyzetben egy nagyon nagy terhelésnek kellett magát kitennie.

Voltak ugyan olyan személyek, akik segítettek volna túljutni mélypontjain, de ő nem tartott rájuk igényt. Azt gondolja, hogy az ember minden lényeges helyzetében egyedül van, és nem is kell másokra ráterhelni a saját problémáját, ő ezt egy infantilis dolognak tartja.

Erősségének tartja intelligenciáját és azt, hogy nagyon intenzíven és elmélyülten tud dolgozni, nagyon rövid idő alatt nagyon sokat tud teljesíteni. Ebben a koncentráltságban mégis van egy játékos elem, egy könnyedség Ezt a játékosságot tartja még erősségének, és ahogy ő fogalmaz, azt, hogy a különböző maszkjai nem égnek rá az arcára, és ki tud kacsintani mögülük.

Legnagyobb negatívumának azt tartja. hogy nem tud nemet mondani, vagy csak nagyon nehezen. Nem nagyon tudja szelektálni a feladatait és a körülötte lévő embereket. Tulajdonképpen a túlterheltsége, a rengeteg munkája is ebből kerekedik ki. Hibájának tartja ezen kívül még egyfajta szélsőségességét is, hogy dupla vagy semmit szeret játszani, nem nagyon szeret a középúttal kiegyezni.

 

Eddig tartott az eredeti interjú. Persze utólag rengeteg mindent kérdeztem volna és kérdeznék még tőle ma is, de sajnos erre már nincs lehetőség. Ő évekkel ezelőtt elment, de a gondolatai, tanításai velünk maradtak.

 

(Ha tetszett a cikk, használd a megosztást is! Ha legörgetsz, az ajánlott bejegyzések között biztosan találsz még valami számodra érdekeset! Kövesd Pszichológus Online blogom és Pszichológus online facebook oldalam, hogy ne maradj le egyetlen írásról se!)

 

Schrammel Ivett pszichológus, terapeuta

 

Fotó: Pinterest 

 

A blogon megjelent írások szerzői jogvédelem alatt állnak.

4 komment

10 nevelési hiba, amit jobb, ha nem követsz el szülőként

2017. június 03. 08:13 - Schrammel Ivett

Pszichológusi munkám során gyakran találkozom olyan szülőkkel, akik értetlenül állnak gyerekeik problémás viselkedése előtt. A gyerek ingerlékeny, irigy, féltékeny, elveszi mások játékát, durván bánik másokkal, vagy éppen félénk, szégyenlős, határozatlan, titkolózik, bizalmatlan, vagy éppenséggel rendszeresen hazudik.

Hol tanulja ezt a viselkedést? Kire ütött ez a gyerek? – kérdezik tanácstalanul.

Íme néhány elgondolkodtató, lehetséges ok és okozat a szülői magatartás és a gyerek viselkedése között:

 gyerek_1.gif

Ha egy gyerek titkolózik és bizalmatlan, talán a szülő túlzott ingerlékenysége az oka.

 

Ha egy gyerek túlzottan szégyenlős és határozatlan, talán azért van, mert a szülő olyan dolgokban segít neki, amikkel képes lenne egyedül is megbirkózni.

 

Ha mindent megvesznek neki, amit csak akar, mégis elveszi más gyerekek játékát, talán azért van, mert a szülő nem adja meg neki a választási lehetőséget.

 

Ha egy gyerek gyakran irigy és féltékeny, talán azért van, mert a szülő gyakran hasonlítja őt másokhoz.

 

Ha egy gyerek durván viselkedik másokkal, talán a szülők vagy egy családtag példáját követi.

 

Ha egy gyerek ingerlékeny és rosszkedvű, talán hiányzik neki a figyelem. Egyszerűen nem tudja, hogyan máshogy észrevetetni magát.

 

Ha egy gyerek hazudik a szülőnek, talán azért van, mert a szülő túl durván reagált, amikor korábban hibázott.

 

Ha egy gyerek nem tisztel másokat, talán azért van, mert a szülő megmondja neki, mit tegyen, anélkül, hogy figyelembe venné az érzéseit.

 

Ha egy gyerek nem áll ki magáért nehéz helyzetekben, talán azért van, mert a szülő korábban megszégyenítette mások előtt.

 

Ha a szülő azt hiszi, ő mindig jobban tudja, mi a jó a gyereknek, rákényszerít dolgokat, és nem veszi figyelembe a gyerek vágyait, érzéseit, érdeklődésének irányát, ne csodálkozzon, ha a gyerek felnőttként céltalanná válik, kiüresedett életet él…

 

(Forrás: brightside)

 

(Ha tetszett a cikk, használd a megosztást is! Ha legörgetsz, az ajánlott bejegyzések között biztosan találsz még valami számodra érdekeset! Kövesd Pszichológus Online blogom és Pszichológus online facebook oldalam, hogy ne maradj le egyetlen írásról se!)

 

Schrammel Ivett pszichológus, terapeuta

 

A blogon megjelent írások szerzői jogvédelem alatt állnak.

4 komment

Miért látjuk különbözőképp a valóságot? - Hogyan néz ki ugyanaz a nap az anya és a gyerek szemszögéből?

2017. május 28. 08:39 - Schrammel Ivett

Ugye mindenkinek ismerős a történet, amikor az apa hazatér a munkából a nap végén, megkérdezi a kicsikkel egész nap otthon lévő anyát és a gyerekeket: „Milyen napotok volt?” – az anya és a gyerekek pedig teljesen különböző történeteket mesélnek neki. Ami az anyának csak egy átlagos nap, tele nehézségekkel, a kicsiknek maga a varázslat, hiszen más és más dolgokat tartanak fontosnak, más és más hagy nyomot bennük, valójában egészen másra emlékeznek. Másként emlékeznek ugyanarra a napra, amit együtt töltöttek.

Ezt mutatja be ez a vicces kis videó – hogyan néz ki ugyanaz a nap az anya és a gyerek szemszögéből:

 

 

A világ rendkívül komplex, temérdek információ ér minket minden pillanatban az érzékszerveinken keresztül. Mindet nem vagyunk képesek tudatosan feldolgozni. Ahhoz hogy értelmezni tudjuk a világot, egyszerűsítenünk kell: bizonyos információkat kihagyunk, másokat egyszerűsítünk és torzítunk.

Előzetes vélekedésünk eldönti, hogy milyen információkat hagyunk ki, milyen irányba torzítunk, és hogyan egyszerűsítünk. Azokat az új információkat vagyunk hajlamosak figyelmen kívül hagyni, vagy jelentőségüket elbagatellizálni, melyek nem illeszkednek előzetes véleményünkhöz. Azokat az információkat pedig, melyek megerősítik nézeteinket, természetesen észrevesszük és jelentősebbnek értékeljük.

Az észleléseink elé helyezett szűrőink határozzák meg, hogy milyen világban élünk. Szűrőinket pedig meggyőződéseink, hitrendszereink alakítják elsősorban. Meggyőződéseinket pedig függnek a képességeinktől, a rendelkezésünkre álló ismeretektől és alakítja környezetünk is.

Képtelenek vagyunk szűrők nélkül tekinteni a világra, a különbség csak abban van, hogy ki milyen szűrőt használ, ki melyik szeletét látja és ki mekkora szeletét látja a világnak.

Másként látja ugyanazt a tengeri élővilágot egy merülés során egy tengerbiológus, egy környezetvédő, egy halász és egy strandoló.

Ha a problémákat keressük a világban, akkor problémákat találunk.

Ha a megoldásokat keressük a világban, akkor megoldásokat találunk.

Környezetünk, viselkedésünk, képességeink, hitünk, meggyőződéseink alakítják szűrőinket. Ha a szűrőinket változtatjuk, változik a világ, amelyet megtapasztalunk.

 

"Azok, akik nem tudják megváltoztatni a gondolkodásukat, nem tudnak megváltoztatni semmit."

George Bernard Shaw

 

(Ha tetszett a cikk, használd a megosztást is! Ha legörgetsz, az ajánlott bejegyzések között biztosan találsz még valami számodra érdekeset! Kövesd Pszichológus Online blogom és Pszichológus online facebook oldalam, hogy ne maradj le egyetlen írásról se!)

 

Schrammel Ivett pszichológus, terapeuta

 

A blogon megjelent írások szerzői jogvédelem alatt állnak.

 

A video forrása: Story of This Life

Szólj hozzá!

Fordított kultúrsokk – Mindent meg lehet szokni, de van, amit nem érdemes

2017. május 13. 18:53 - Schrammel Ivett

Miért is költözöm vissza Gibraltárra

Igen, most már publikus: hazaköltözöm Gibraltárra.

gib_zs5_1.jpg

9 hónapja személyesen is van lehetőségem megtapasztalni azt a fordított kultúrsokkot, melyről évekig külföldön élt, majd hazaköltözött klienseim beszámoltak – ekkor költöztem vissza Magyarországra közel 4 külföldön töltött év után.

Többször írtam már az országváltás szakaszairól, melynek második szakasza a kultúrsokk, ekkor – a mézeshetek felhőtlen öröme és lelkesedése után - az ember hirtelen szembesül új otthona árnyoldalaival, nehézségeivel, másságával. Azonban létezik egy úgynevezett reverz kultúrsokk is – egy fordított kultúrsokk, amit akkor élünk meg, miután hazatértünk. Ekkor ugyanúgy megjelenik az első hetekben – hónapokban a nászutas érzés: hiszen minden ismerős, komfortos, régi kellemes emlékek, érzések rohanják meg az embert. Azonban ekkor is törvényszerűen eljön a kijózanodás ideje: egyszer csak lekerül rólunk a rózsaszín szemüveg és meglátjuk a valóságot, ami eleinte sokkoló lehet. Sőt, eleinte egy sötét szemüvegen átszűrődő realitást.

Pedig az ember jól emlékezett rá, hogy milyen itthon, mik az ittlét előnyei, hátrányai.. csak hát az évek alatt elszokott tőle. Hiába a többszöri rövid hazalátogatás – ilyenkor csak turistáskodunk, de nem élünk itt a mindennapokban, és ez egész más. Külföldön élve az ember megélt, átvett egy másfajta kultúrát, egy másfajta mentalitást.. amely talán mindig is sajátja volt, csak itthon nehezen megélhető, a környezet mássága miatt. Sokan nagy lelkesedéssel térünk haza: majd mi hazahozzuk ezt a fajta más kultúrát, más, pozitívabb szemléletet, mellyel kint feltöltődtünk.

img_2939.JPG

Hogy mi az ami engem mellbevágott Magyarországon?

Hogy az utcán sétálva lehajtott fejű, lesütött tekintetű embereket látok, akik a szemkontaktust is kerülve, magukba fordulva sietnek el egymás mellett.

Ha véletlenül egy vidám csapatba botlottam, rövidesen kiderül, hogy csak turisták.

Hogy mosolyra nem feltétlenül mosoly itthon a válasz.. Sőt: gyakran gyanakodva méregetés, mely azt üzeni: „Mit akar ez az ember???”

Hogy az emberek nem keresik a kommunikációt, egymás társaságát.. Képesek hosszan várakozni egymás mellett egyetlen szó nélkül..

Ha mégis szóba elegyednek egymással, a panaszkodás dominál, rögtön a politikára terelődik a szó. Mondjuk, van is okuk a panaszra.. De a többség leragad ott, hogy azt részletezze, mi a baj, milyen súlyos a baj, kevesen kérdezik: Hogyan kellene változtatni? Mit tehetünk, hogy változzanak a dolgok? Szenvednek, de mintha beletörődtek volna..

Hogy a magyar iskola „megeszi az ember életét”.. Pedig már volt tapasztalatunk korábbról is, de azóta még tovább romlott a helyzet.. Pedig a gyerekeimet nagyrészt kivételesen elhivatott, gyerekcentrikus oktatók tanítják. De nekik is meg van kötve a kezük. A tananyagot év végéig le kell adni, valamilyen módon számon kell kérni, értékelni, osztályozni kell.

Hogy 9 óra helyett 8 órakor kezdődik az iskola és 3 helyett 4-ig tart délután. Ami azt jelenti, hogy a gyerekek 6 óra helyett 8 órát töltenek az iskolában: tehát ennyivel kevesebb a szabadidő, a családdal, barátokkal, tölthető idő Gibraltárhoz képest.

Hogy minden nap és hétvégére, a szünetek idejére is kapnak házi feladatot. Ez teljesen szürreális, olyan mintha egy felnőtt a szabadság ideje alatt kapna határidős munkákat.

Hogy a kötelező olvasmány ugyanaz, mint 40 évvel ezelőtt. (6. osztály – Egri csillagok.. Talán még mindannyian emlékeztek rá..)

Hogy az első osztályos lányom olvasókönyvében olyan témájú olvasmányokat találok, melyek a következő szavakat tartalmazzák: „ekevas” és társai… Hol kapcsolódik ez az ő mindennapi életéhez? Az ő világához?

Hogy az olvasmányok szóhasználata köszönőviszonyban sincs a mai beszélt nyelvvel.

Hogy az elsős olvasmányok egy idejétmúlt, rég meghaladott, egészségtelen családmodellt közvetítenek: (Az üzenet kb. a következő: anya otthon dolgozik, apa pihen… Mi van????)

Hogy az iskolai menza ehetetlen, holott ennyi pénzért minőségi ételt is kaphatnának. Üres zsömlén egy db citromkarika uzsonnára és még sorolhatnám.. De az ebéddel ellentétben, annak összetevői legalább felismerhetőek, beazonosíthatóak. Így inkább én csomagolok nekik.. persze ezáltal meg „kilógnak a sorból”..

Hogy az is probléma, ha az elsős gyerek nem mértani pontossággal, tökéletes dőlésszöggel, hibátlan körökkel kanyarítja a betűket, holott szép, olvasható az írása.

Hogy még mindig van olyan tanár, aki megszégyeníti a gyerekeket, verbálisan bántalmazza őket, de nem küldik el az iskolából, arra hivatkozva, hogy már hosszú ideje ott dolgozik.

Hogy ha a gyerekeim betegek voltak, átlagosan fél óra alatt bepótolták a kimaradt órai anyagot. Mivel töltenek akkor egy teljes napot az iskolában? – teszem fel a kérdést. És ha délután értük megyek, és körülnézek, meg is kapom a választ: a tanár a fegyelmezéssel tölti az idő nagy részét.

Hogy a tanárok gyakran kénytelenek másodállást vállalni esténként, hétvégenként..

Hogy van olyan osztály, ahol a szülők hírből sem ismerik az együttműködést. Ha egy kör e-mailben valaki elkéri a leckét, hiába vár választ.

Hogy van olyan szülő, aki a gyerekét betegen beviszi az iskolába, kitéve másokat is a fertőzésnek. Igen, tudom, hogy nehéz megoldani az otthoni ápolást: kell a szabadság a nyári szünetre.. nem ér rá a nagyszülő.. drága a baby sitter.. De úgy tűnik, a vélt személyes érdek felülírja néhányaknál a közösség érdekét. (Mivel valójában a gyerek érdeke is az lenne, hogy betegen otthon maradjon és így könnyebben gyógyulhasson..)

Hogy a gyerekek jelentős része meglepően gyakran beteg. Rendben, vannak vírusfertőzések.. de ezeknek a fejfájós, hasfájós tüneteknek a nagy része pszichoszomatikus – sajnos ide vezet a szorongás, a teljesítménykényszer, arról nem is beszélve, hogy az állandósult stressz legyengíti az immunrendszert, így a fertőzésekre is fogékonyabbá válnak.

Hogy értékes és kevésbé értékes tárgyak tűnnek el az iskolából.

Hogy egy bevásárlóközpontban nincs a mosdóban szemetes – a takarítónő elmondása szerint ellopták.. A szemetest..

Hogy a közlekedési morál híven tükrözi az emberek életvezetését: így pl. nem biztos, hogy az autó megáll a zebra előtt, vagy megadja az elsőbbséget.

Hogy van, aki mások életét veszélyeztetve szabálytalankodik, majd kikiabál az ablakon és még neki áll feljebb. (Jó, igaz, hogy máshol sem mindig tartják be a közlekedési szabályokat, de utána legalább intenek, hogy bocs: én voltam a hibás.)

Hogy a buszsofőr szó szerint az orrod előtt csukja be az ajtót.

Hogy fontos orvosi vizsgálatokra több hónapos várakozás után lehet csak eljutni, így maradnak a magán egészségügyi szolgáltatók – már ha az ember meg tudja fizetni őket.

Hogy ha a híreket olvasom, görcsbe rándul a gyomrom.. és ha épp nem olvasom, akkor is körülvesz a politika, ezt látom, hallom mindenütt bárhol is legyek, bárkivel is beszéljek.. Egy normálisan működő országban ez nem állandó beszédtéma, nem ez tölti ki az emberek gondolatait..

img_2183.JPG 

És ha nagyrészt számít is az ember arra, hogy mi várja itthon – a mértékkel nincs tisztában, azt nem láthatja előre, azt csak megtapasztalni lehet.

Aztán az ember túljut ezen a fordított kultúrsokkon is, mindez megszokottá válik..

De ettől még nem elfogadhatóbb a számomra. Ezt nem akarom megszokni. És azt sem akarom, hogy a gyerekeim ezt szokják meg, ezt tartsák természetesnek, normálisnak.

Hazajöttem Magyarországra, mert úgy éreztem, haza kell jönnöm. Itt él néhány számomra nagyon fontos ember. De rá kellett ébrednem, hogy bár ők itt vannak, de az én igazi otthonom, már Gibraltáron van. Megpróbáltam, de nem tudtam lelkileg hazajönni, csak fizikailag. Ahogy a családom többi tagja is. Ezért visszamegyünk oda, ahol lelkileg is otthon vagyunk, arra a helyre, ami iránt nem szűnő honvágyat érzünk.

2013_nyar_2_gibraltar_858.jpg

Oda, ahol az emberek figyelnek egymásra, törődnek egymással.

Ahol mosolyra mosoly a válasz.

Ahol az iskola nem eszi meg a gyerek és a család életét.

Ahol nem közvetít más értékeket, mint otthon a család.

Ahol a gyerekeim naprakész, valóban használható tudást kapnak.

Ahol értékelik, ha egy gyerek nyitott, kíváncsi, érdeklődő.

Ahol a verseny helyett fontosabb az együttműködés, már ezt tanítják kisgyerekkortól.

Ahol az iskolában arra kíváncsiak, hogy mit tud, nem pedig arra, hogy mit nem tud.

Ahol a gyerek nem stresszel, nem szorong az iskola miatt, ezért nem is szomatizál, elvétve szed össze egy-egy fertőzést.

Ahol nincs állandó, napi szintű számonkérés.

Ahol a szabadidő valóban a pihenésé lehet, nem az iskolai tanulás folytatása.

Ahol a pedagógus hivatás az egyik legmegbecsültebb, így a tanárok azzal tudnak foglalkozni ami a feladatuk: a tanítással.

Ahol a gyerekeimet nyugodtan elengedhetem bárhova egyedül is, mert tudom, hogy biztonságban vannak.

Ahol a buszsofőr megvár, ha szaladni lát a busz felé, sőt volt olyan is, hogy visszafordult, hogy felvegyen, ha lekéstük a buszt.

Ahol vadidegen emberek (egyébként idős nők, marokkói bevándorlók) ölbe veszik mások kisgyerekeit a tömött buszon, ha nincs több ülőhely.

Ahol a másság elfogadása, más kultúrák ismerete és tisztelete az alap – hiszen mindannyian mások vagyunk, valahol mégis ugyanolyanok.

Ahol ha ottfelejtesz egy táskát a buszon, megtalálod a végállomáson. Sőt, a buszsofőr akár felhív és utánad is hozza, ha benne találta a telefonszámod. (Tudom, hogy hihetetlen, de mindkettő saját tapasztalat.)

Ahol nem csak fizetsz az állami egészségügyi ellátásért, hanem meg is kapod időben a megfelelő ellátást, szolgáltatást.

Ahol a politika nem mászik bele az ember magánéletébe.

Ahol a híreket olvasva nem rándul görcsbe a gyomrom.

img_2948.JPG

Hát ennyi.. Viszlát Budapest..

 

(Ha tetszett a cikk, használd a megosztást is! Ha legörgetsz, az ajánlott bejegyzések között biztosan találsz még valami számodra érdekeset! Kövesd Pszichológus Online blogom és Pszichológus online facebook oldalam, hogy ne maradj le egyetlen írásról se!)

 

Schrammel Ivett pszichológus, terapeuta

Fotók: Schrammel Ivett

 

A blogon megjelent írások szerzői jogvédelem alatt állnak.

 

128 komment