Pszichológus Online

Schrammel Ivett pszichológus, terapeuta - a külföldön élő magyarok pszichológusa - Tanácsadás, coaching, terápia

Rendhagyó motiváció a csokifogyasztásra..

2018. március 24. 12:59 - Schrammel Ivett

29096332_299665797229817_5273529762797584384_n.jpg_640x640

schrammel.ivett.pszichologus készítette ezt a képet.

Szólj hozzá!

Egy csésze tea.. Avagy miért tartunk ott, ahol tartunk?

2018. február 18. 09:45 - Schrammel Ivett

Tisztában vagyunk-e a jogainkkal és kiállunk-e értük?

 csesze_tea_1_1.jpgTisztában vagyunk-e a jogainkkal és kiállunk-e értük?

 

Nagyon elgondolkodtatott egy hónapokkal ezelőtt történt eset.. Épp szakmai továbbképzésen vettem részt Gibraltáron, ahol egyetlen magyarként több angol és gibraltári csoporttársammal Mindfulness meditációt tanultunk.

Az egyik 50-es angol nő arról kezdett beszélni, hogy milyen nehéz tud lenni számára, hogy a másik megbántása nélkül reklamáljon, ha nem kapott megfelelő szolgáltatást a pénzéért.

Elmesélt egy konkrét esetet: angol teát rendelt egy helyi étteremben, ahol a pincér egy csésze forró – de nem elég forró – vizet és mellé egy teafiltert hozott ki neki. Teljes mértékben megdöbbent ezen és fel volt háborodva: az ő fogalmai szerint az angol tea az, amikor a teafiltert forrásban lévő vízzel öntik le. Az volt az első dolga, hogy panaszt tett: ő nem azt kapta, amit kért. Kérte, hozzanak neki „igazi angol teát”.

Az első reakcióm a döbbenet volt.. ahogy minden ismerősömnek, akinek elmeséltem a történetet. Majd elgondolkodtam és végül igazat adtam neki. Hiszen valójában ez az igazi asszertív – önérvényesítő - viselkedés: Tudja, hogy mit akar: jelen esetben angol teát. Ez kérte és ehelyett valami mást kapott. Tisztában van vele, hogy joga van azt kapni, amiért fizet. Természetes, hogy reklamál és újra kéri amit szeretne.

Nem az volt a belső kérdése az eset kapcsán, hogy egyáltalán reklamáljon-e, hanem az, hogyan tegye ezt a másik megbántása nélkül.

És ekkor felismertem, hogy ez a baj… Ez egy alapvető kulturális különbség a magyar és az angol (vagy akár más nyugat európai) mentalitás között. Hány magyar reklamál egy étteremben, ha nem pont azt kapja, amit rendelt? Ha a húst túlsütötték, vagy túl nyers… ha nem megfelelő a minősége, ha nem pont ugyanaz az étel, mint ami az étlapon szerepel? Vagy a piacon, ha az elöl lévő, gyönyörű, egészséges, piros almák helyett a hátul lévő, fonnyadt almákat kapja? Ugye, hogy nem sok… Morogva, belül puffogva, de megeszi… Talán panaszkodik az asztaltársainak.. vagy másnap a barátainak.. De megeszi.. Miért?

Talán azt gondolja, neki ez jutott? Talán azt gondolja, ez jár neki? Talán azt gondolja, hogy ő többet, jobbat nem érdemel? Talán azt gondolja, hogy nincs joga reklamálni, kifejezni az elégedetlenségét, a véleményét? Talán nem bízik abban, hogy pozitív eredménye lesz a tettének? Talán nem bízik abban, hogy képes változást elérni?

És amikor nagyobb a tét, hányan védik meg a saját jogaikat, a gyerekeik jogait, egyáltalán mások jogait? Hányan vannak egyáltalán tisztában a jogaikkal?

Érdemes ezen elgondolkodni..

 

Az asszertív – önérvényesítő - viselkedésről és az asszertív jogok listájáról egy korábbi írásomban, itt olvashattok.

 

(Ha tetszett a cikk, használd a megosztást is! Ha legörgetsz, az ajánlott bejegyzések között biztosan találsz még valami számodra érdekeset! Kövesd Pszichológus Online blogom és Pszichológus online facebook oldalam, hogy ne maradj le egyetlen írásról se!)

 

Schrammel Ivett pszichológus, terapeuta 

  

A blogon megjelent írások szerzői jogvédelem alatt állnak.

 

 

 

2 komment

Kultúrsokk és fordított kultúrsokk

2018. február 03. 09:02 - Schrammel Ivett

Amikor az új még idegen - amikor a régi már idegen

Amikor az új még idegen - amikor a régi már idegen.

Miben különbözik, és miben egyezik a külföldre költözést követő, a mézeshetek első fázisa utáni második szakasz, a hagyományos értelemben vett kultúrsokk és a hazaköltözés utáni fordított kultúrsokk?

Az országváltásnak – külföldre költözésnek - megvannak a jellegzetes pszichológiai szakaszai, melyeken törvényszerűen mindenki átmegy. Erről a négy szakaszról egy korábbi írásomban, itt olvashattok részletesebben. Ugyanezek az egymást követő fázisok jellemzőek a több, külföldön töltött év utáni hazaköltözésre is.

 kult_sokk_2_2.JPG

Valójában nagyon hasonló a két érzés. Mindkét esetben – a mézeshetek felhőtlen öröme és lelkesedése után - az ember hirtelen szembesül régi-új otthona árnyoldalaival, nehézségeivel, másságával. Ez a kijózanodás ideje: egyszer csak lekerül rólunk a rózsaszín szemüveg és meglátjuk a valóságot, ami eleinte sokkoló lehet. Sőt, eleinte egy sötét szemüvegen átszűrődő realitást.

A különbség, hogy míg kultúrsokk esetén más az általunk tapasztalt valóság és mások az elképzelt álmaink, fordított kultúrsokk esetén ez a szubjektív valóság az emlékeinkkel nem egyezik. Az első esetben az új még idegen, a második esetben a régi megszokott tűnik már idegennek.

Az ember persze jól tudja, hogy milyen itthon, mik az ittlét előnyei, hátrányai, de a távol töltött évek alatt elszokott tőle. Hiába a többszöri rövid hazalátogatás – ilyenkor csak turistáskodunk, de nem élünk itt a mindennapokban, és ez egész más. Van, hogy az emlékekben minden megszépül a régi otthonnal kapcsolatban, ezért a nagy csalódás. Nem azt találjuk itthon, mint amire számítottunk, amire emlékeztünk.

Az ember egyszer csak észreveszi az új hely vagy régi otthon árnyoldalait is. Lecseréljük szemüvegünket feketére, de legalábbis nagyon sötétre. Ekkor szinte minden átértékelődik. Ami eddig vonzó és csodálatosan újszerű volt, az ekkor hirtelen idegenné, zavaróvá válik. Szinte UFO-nak érezzük magunkat egy idegen bolygón. Sokan ekkor csak fogják a fejüket, nem is értik, hogyan kerültek ide, mit is keresnek itt.

Sokan ilyenkor hanyatt-homlok hazamenekülnek, vagy legalábbis legszívesebben ezt tennék. Ha maradnak, kifejezetten keresik honfitársaik társaságát, akikkel azonos cipőben – azonos szakaszban – járnak. Velük legalább együtt lehet szörnyülködni a helyiek furcsaságán, és nosztalgiázni a haza iránt. A magunk mögött hagyott otthon ugyanis ebben a szakaszban természetesen erősen felértékelődik a szemünkben, szinte csak a szépre, jóra emlékezünk. Ilyenkor tör rá sokakra a legerősebben a honvágy érzése is, amivel nehéz megküzdeni.

Erős lehet a bizonytalanság, tanácstalanság és megjelenhet a szorongás, elszigeteltség érzése is. Jellemző erre az időszakra a harag, ingerültség, sőt akár a depresszió is.

 kult_sokk_3_1.JPG

Hogyan lehet könnyebben megélni ezt az időszakot és átlépni a következő fázisba?

Amit tanácsolok ebben a szakaszban járóknak, hogy próbáljanak meg nyitott kíváncsisággal szemlélődni, tapasztalni, ítélkezéstől mentesen. Válasszák külön, hogy mik a tények, és mi az ő vélekedésük. A kettő nem ugyanaz. Más, hogy mit látunk, hallunk, ha egy filmet nézünk, más, hogy milyen jelentést adunk ennek a filmnek.

Természetes, hogy két kultúra különböző, de egyik sem feltétlenül jobb vagy rosszabb, mint a másik, csak egyszerűen más. Próbálják meg ezt a másságot elfogadni. Keressék a kapcsolatot a helyiekkel: ahogy mélyülnek az emberi kapcsolatok, barátságok, úgy derül ki napnál világosabban, hogy a felszíni különbségek ellenére, valahol a mélyben, van bennünk valami közös Ugyanolyan érzelmeket élünk át, ugyanazok a szükségleteink, vágyaink, ugyanazok a motivációk mozgatnak bennünket. A legfontosabb dolgok, a lényeg valójában ugyanaz, hiszen mind emberek vagyunk.

Fordított kultúrsokk esetén ne a régi érzéseket, élményeket keressék feltétlenül, hiszen az már a múlt, a világ sokat változik néhány év alatt. Az egyetlen realitás a jelen. Mindig abból tudunk kiindulni ami éppen van, nem pedig abból, ami valaha volt, és ma már nincs. Változott régi környezetük, az itt élő családtagok, barátok, és természetesen ők maguk is, így törvényszerűen változtak az emberi kapcsolataik. Ne egy az egyben a régi életüket akarják visszakapni – ez esélytelen - ehelyett tervezzenek meg egy új életet a régi-új otthonukban.

Ha a negatív érzések eluralkodása erős szorongáshoz, depresszióhoz vezet, mindenképp érdemes segítséget kérni és végiggondolni: „Ha az egyik nap gyönyörű a világ, a másik nap barátságtalan, a különbség én vagyok.”

 kult_sokk_4_1.JPG

A külföldön töltött éveknek van egy nagyon komoly személyiségformáló, fejlesztő hatása. Hiszen a régi, jól bevált mintáink nem mindig működnek az új környezetben, ezért számtalan új készséget kell elsajátítanunk a boldoguláshoz, beilleszkedéshez.

Hogyan menthetjük át a külföldön szerzett pozitív tapasztalatokat, változásokat?

Ezek az új személyiségjegyek megmaradnak. A külföldön élők megtapasztalnak egy más életformát, mely ha kielégítőbb mint a korábbi, otthon megszokott, az erre való igény a hazatérés után is fennáll. Sokan új életvitelt, új szokásokat alakítanak ki külföldön, új hobbiba kezdenek. Ami ebből építő jellegű, hasznos, kellemes, örömet okoz, igyekezzenek beépíteni hazatérve is a mindennapokba. Persze nem a konkrét tevékenység a lényeg – ez nem mindig folytatható egy másfajta környezetben – hanem az, ami mögötte van, az a pozitív életérzés, amihez ezáltal jutunk hozzá. Ha pl. valaki elkezdte északon élve a sífutást, vagy a tengerparton élve a mindennapi úszást, ezekre, ebben a formában nincs itthon egész évben lehetősége, de folytathat más sportokat rendszeresen, melyek által ugyanazt a pozitív élményt, stresszoldást, feltöltődést éri el. Ha külföldön nyelvet tanult, és újra ráérzett a tanulás örömére, folytathatja az új ismeretek megszerzését más területeken is.

A külföldön általában megszerzett nyitottság, rugalmasság, kezdeményezőkészség, tolerancia, önállóság, hosszú távon, kifejezetten érték lesz a mindennapokban. Azt tanácsolom, hogy legyenek türelmesek a környezetükkel, hiszen még a pozitív belső változásokra sem mindenki reagál pozitívan, hiszen megborul az addigi kapcsolati egyensúly, változik a kapcsolat mintája: Egy személy változása mindig magával hozza a kapcsolatai változását is. Ezekhez a változásokhoz pedig időbe telik a másik félnek igazodni.

 kult_sokk_1_1.JPG

Mint minden pszichológiai folyamatban, a beilleszkedésben – újra beilleszkedésben is előfordulhatnak elakadások, amikor valaki hosszabb időn keresztül megreked egy fázisban.

A kultúrsokk fázisában való megrekedésre utalhat a nem szűnő honvágy, a régi élet utáni szüntelen vágyakozás, az új környezet elutasítása, az új lehetőségek iránti érdeklődés hiánya. Ez egyfajta beszűkült tudatállapot, amikor minden feketének vagy fehérnek tűnik. Ha ez az állapot tartósan, változatlanul fennál, megrekedésről beszélhetünk.

Ha beléptünk az alkalmazkodás fázisába, ezt onnan ismerhetjük fel, hogy elfogadóbban vagyunk. Ekkor már reálisabb képünk van a helyről, mélyebb ismereteink a kultúráról, a szokásokról, az emberek mentalitásáról. Tisztábban látjuk az előnyöket és a hátrányokat. Már sokkal kevésbé torzított az észlelésünk. Ez a szakasz az előzőhöz képest lényegesen nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, komolyabb érzelmi viharoktól mentes. Ebben az időszakban a legkifejezettebb a személyiségfejlődés. Ennek legfontosabb területei: az önbizalom, az önállóság és függetlenség, a személyes határvonalak meghúzásának, megtartásának képessége, valamint az intim kapcsolatok kialakításának képessége.

 kult_sokk_5_1.JPG

Mivel magam is közel 5 évet éltem külföldön, természetesen átmentem az országváltás összes fázisán. A tudatosság, hogy tisztában voltam vele, ez egy természetes folyamat, tudtam mikor milyen fázisban járok, és hogy ezek is csak egymást követő szakaszok, segítettek, hogy viszonylag gyorsan továbblépjek egyik szakaszból a másikba. Erősen személyiség és szituációfüggő, ki hogyan és milyen hosszan éli meg az egyes szakaszokat. Ha valaki kíváncsi, érdeklődő, optimista beállítottságú, szereti a változásokat, nyitott az új élményekre, ez megkönnyíti a változó körülményekhez való alkalmazkodást.

A külföldi léttel kapcsolatos személyes élményeimről és a külföldön élő magyarokkal folytatott pszichológusi munkám tapasztalatairól rendszeresen olvashattok blogomon. Legutóbbi költözésem kapcsán hamarosan jelentkezem új írásommal.

 

(Ha tetszett a cikk, használd a megosztást is! Ha legörgetsz, az ajánlott bejegyzések között biztosan találsz még valami számodra érdekeset! Kövesd Pszichológus Online blogom és Pszichológus online facebook oldalam, hogy ne maradj le egyetlen írásról se!)

 

Schrammel Ivett pszichológus, terapeuta 

Fotók: Schrammel Ivett

  

A blogon megjelent írások szerzői jogvédelem alatt állnak.

 

 

Szólj hozzá!

Gyerekcentrikus oktatás és használható tudás az angol iskolarendszerben

2018. január 07. 10:05 - Schrammel Ivett

Hogyan készít fel az angol iskolarendszer az egyetemre?

Ez az írás egy korábbi, friss cikkemhez kapcsolódik: "Az oktatási rendszer elavult, ideje változtatni! Miért támogatom a január 19-i diáktüntetést?"

Más iskolarendszerekkel kapcsolatban sokakban felmerül a kérdés, ha annyira gyerekcentrikus az oktatás - kevesebb tananyag, kevesebb házi feladat - hogyan szerzik meg a gyerekek mégis a tudást, hogyan készülnek fel az egyetemi évekre?

img_6766.JPG

Először is az egyetemi tanulmányokra nem kisiskolás korban kell felkészülni. Ebben az időszakban még a legfontosabb a szabad játék, a játszva tanulás. És még a későbbiekben sem 10 különböző egyetemi szakra, nem 10 különböző szakmára kell egy gyereknek felkészülnie.

Az angol rendszer azt találta ki, hogy 10. osztálytól (14 éves kortól) már csak 4 tantárgy kötelező: angol, matematika, tudományok (biológia, fizika, kémia egyben), idegen nyelv (nálunk ez a spanyol volt). Emellé mindenki választ még három tárgyat a következők közül: történelem, földrajz, informatika, művészetek, dráma, zene. Így összesen hét tárgyat tanulnak 10. és 11. osztályban. Majd 12. osztálytól (16 éves kor) kezdődik az "A level", ami két felkészítő év az egyetemre. Ez idő alatt már nincsenek kötelező tantárgyak, mindenki általában 3 tárgyat választ érdeklődési körének és jövőbeli terveinek megfelelően, ezeket a tárgyakat tanulják emelt óraszámban. Ez a két év készít fel az egyetemre. Így minden gyerek valóban arra tud koncentrálni és azokban a területekben elmélyedni, melyek érdeklik, melyek elsajátítására motivált, melyekre szüksége lesz az egyetemi évek alatt és később a munkája során. Mivel ezeket a tárgyakat ők maguk választják, eredményesebbek is a tananyag elsajátításában, több idejük is van erre, mivel rengeteg, a jövőjük szempontjából érdektelen tárgytól, és felesleges, könnyen felejthető információhalmaztól megszabadulnak. És nem elhanyagolható, hogy van idejük élni, tapasztalni mellette.

img_6777.JPG

Az egyes egyetemi szakok, későbbi szakmák követelményei erősen eltérőek. Nem minden gyerek készül orvosnak, nem mindenkinek kellene erőltetni a biológiát emelt szinten. Nem mindenki készül programozónak, nem mindenkinek kellene erőltetni az informatikát emelt szinten. Az egyetem előtti éveknek arra kellene felkészítenie, hogy a gyerek értse egyáltalán azt a nyelvezetet, amit ott használnak, az adott szakon, hogy meglegyen az alap struktúrája a később tanultaknak a fejében, egy laza háló, amibe beilleszti az újonnan megismerteket és amit később tovább sző. Nem több bonyolult hálót kellene igyekezni a fejében kiépíteni, melyek így ki sem épülnek pontosan és gyorsan meg is kopnak.

El kellene fogadni a különbözőséget, a különböző irányú érdeklődést és tehetséget, különböző célokat már 18 éves kor előtt is és nem egyforma biorobotok „gyártását” megcélozni, melyek elvileg bármire alkalmasak, gyakorlatilag persze nem.

img_6780.JPG

(Amikor én 1995-ben Budapesten elkezdtem a pszichológia szakot, akkor még egyedül pszichológiából volt írásbeli és szóbeli felvételi. Miért? Mert ha valaki ezt nem teljesítette volna, nem értette volna az egyetem első évének – sőt első napjának - anyagát. Tanítanak pszichológiát a gimnáziumokban? Nem. Így mindenkinek magának, autodidakta módon, a gimnáziumi évek alatt, a rengeteg tananyag mellett, vagy a gimnázium után, még az egyetem előtt, egy évet kihagyva kellett felkészülnie. És ez a nehézség más szakokon is megjelenik. Ezt hidalja át angol területeken az „A level”.)

Azt gondolom, 16 évesen már erősen körvonalazódik, sőt letisztul egy gyerek érdeklődési köre – humán vagy reál, sőt még ennél pontosabban is – kiderülnek az erősségei, gyengeségei, alakulnak jövőbeli tervei. Ez a rendszer nem veszi el egy gyerek gyerekkorát, egy kamasz kamaszkorát, azt az értékes időt, amit nem csak elméleti tanulásra, hanem társas kapcsolatokra, a világ tapasztalati megismerésére kellene fordítani, hiszen ez pszichológiai szempontból az énkeresés időszaka. Egész nap, egyedül a könyvek fölött görnyedve és magolva pedig kevés esély van saját magunk megtalálására, ehhez a folyamathoz kapcsolatokra, élményekre, tapasztalásra van szükség.

 

Korábbi írásaimat az angol iskolarendszerről és saját tapasztalataimról itt, itt és itt olvashatjátok. 

 

(Ha tetszett a cikk, használd a megosztást is! Ha legörgetsz, az ajánlott bejegyzések között biztosan találsz még valami számodra érdekeset! Kövesd Pszichológus Online blogom és Pszichológus online facebook oldalam, hogy ne maradj le egyetlen írásról se!)

 

Schrammel Ivett pszichológus, terapeuta (3 gyerek édesanyja, akinek több mint 4 évig volt szerencséje három brit – gibraltári iskolát megismerni.)

Fotók (Oxford, Balliol College): Schrammel Ivett

  

A blogon megjelent írások szerzői jogvédelem alatt állnak.

8 komment

Az oktatási rendszer elavult, ideje változtatni! - Miért támogatom a #január 19-i diáktüntetést?

2018. január 06. 10:12 - Schrammel Ivett

 img_2948.JPG

Pszichológusként és három gyerekes anyaként egyaránt támogatom a "Ne menj suliba!" címmel, diákok által szervezett demonstrációt, az oktatási rendszer megváltoztatásáért. Hogy miért? Mert nem csak a szakmám okán, hanem több mint négy, angol nyelvterületen töltött év után van viszonyítási alapom, személyesen is megtapasztaltam a gyerekeim révén, hogy lehet másképp, lehet hatékonyabban, lehet jobban csinálni. Nyilván a finn rendszer még eredményesebb, de már az angol és magyar oktatás között is óriási a különbség.

Lehet olyan az iskola, hogy egy gyerek nem veszíti el a veleszületett érdeklődését, kíváncsiságát.

Hogy nemcsak megőrzi, hanem fejleszti a kreativitását, a problémamegoldó képességét.

Hogy nem a versenyzést erőlteti mindenáron, hanem megtanít együttműködni.

Hogy nem teszi tönkre egy gyerek gyerekkorát, nem veszi el az összes szabadidejét, a szabad játékra fordítható értékes időt.

Hogy az iskolán kívül töltött órákat nem a házi feladattal kell tölteni, hanem lehetőség van a családdal, barátokkal minőségi időt együtt tölteni.

Hogy nem adathalmazok, információrengeteg bemagolását erőlteti feleslegesen (hiszen ezt mindenki gyorsan elfelejti), hanem gondolkodni tanít és az összefüggéseket megérteni.

Hogy nem kínszenvedés a tanulás, hanem izgalmas és szórakoztató. Szinte játék.

Hogy tapasztalati úton tanulnak, amiről tudjuk, hogy mennyivel hatékonyabb, mint a puszta olvasás, hallgatás, magolás.

Hogy nem a szorongást építi ki a gyerekekben, a megszégyenüléstől való félelmet.

Hogy nem maximalista, önmagával örökké elégedetlen embereket nevel.

Hogy arra kíváncsi, egy gyerek mit tud, és nem arra, hogy mit nem tud.

Hogy az erősségeket keresi, a tehetséget, és nem a hiányosságokat.

Hogy többféle tehetséget, intelligenciát értékel, nemcsak a matematikai, logikus gondolkodást.

Hogy elfogadja, minden gyerek különböző, ezért különböző ütemben is fejlődnek.

Hogy nem siettet semmit, mindennek eljön a maga természetes ideje.

Hogy egy gyerek lelki egészsége fontosabb, mint a tanulmányi eredményei.

Hogy eszközöket ad a gyerekek kezébe – relaxáció, meditáció – amivel karban tarthatják saját lelki egészségüket.

Hogy toleranciára, elfogadásra nevel, egymás tiszteletére.

Hogy nyitottságra nevel, megismertet más kultúrákkal, más vallásokkal, nem csak a világ egy kis szeletével.

 

Hogyan történik mindez? Többször írtam már a saját, személyes tapasztalataimról, itt és itt olvashatjátok. Érdemes megnézni ezeket a cikkeket, ha teljes képet akartok kapni. Legfrissebb gibraltári élményeim pedig a következők az angol iskolarendszerről:

 img_6444.JPG

 

Nemrég 8 éves lányom úgy jött haza az iskolából, hogy elújságolta: Mindfulness meditációt tanultak. Ez egy 4 hetes program, "The Happiness Movement", a PSHE-n belül (Personal, Social and Health Education). Hogy is mondta a Dalai Láma? "Ha 8 éves korban minden gyerek megtanulna meditálni, rövid időn belül megszűnne az erőszak a világban.”

Ez egy teljesen hétköznapi, állami iskola Gibraltáron, ahol az angol iskolarendszer működik. Egy "first school", ahova 4-8 éves korig járnak a gyerekek. Más iskolákban is zajlik ez a program. Itt a magyar oktatási rendszerrel ellentétben nagy hangsúlyt fektetnek a gyerekek lelki egészségére.

Többször hallottam tanároktól, iskolaigazgatóktól, az a lényeg, hogy a gyerek jól érezze magát az iskolában. Elég komoly szemléletbeli különbség.

Eszembe jutott egy magyarországi élményem sok évvel ezelőttről, amikor a legnagyobb lányom lett első osztályos. időpontot kértem a körzeti általános iskola igazgatójához, mielőtt beiratkoztunk volna. Nem is értette, hogy miért szeretnék beszélni vele. Elmondtam, szeretnék tájékozódni az iskola szemléletéről, mielőtt beiratkozunk. Fél órás beszélgetésünket azzal zárta: „Anyuka, az iskolába nem azért jár a gyerek, hogy jól érezze magát.” Megköszöntem a tájékoztatást, már tudtam, hogy akkor látom őt utoljára és más iskolát választottunk..

A tanárok rendelkeznek pszichológiai eszközökkel, hogyan kezeljék az iskolai konfliktusokat, a zaklatást, kiközösítést. Frappáns megoldás volt például, amikor egy újonnan érkezett, mellőzött gyerek minden nap választhatott egy barátot az osztályból, akivel egymás mellett ültek a tanórákon, és együtt töltötték a szüneteket. Minden nap mást és mást választhatott, azok közül, akik jelentkeztek – és persze az egész osztály jelentkezett „barátnak”. Hiszen ez így egyfajta kiváltság volt a gyerekek számára aznapra.. Micsoda átkeretezés, ha a kiközösített gyerekből, hirtelen „valaki” lesz, aki választhat, és a többiek küzdenek azért, hogy őket válassza aznapra. Így az új gyerek meg is ismerte az összes osztálytársát, és őt is megismerhették a többiek, kialakulhatott a kölcsönös szimpátia, kialakulhattak valódi barátságok, miután a kezdeti nehéz időszakot a tanár segített áthidalni.

Miután egy éves kitérő után visszaköltöztünk, és a gyerekek az életkoruk miatt már más iskolába kerültek, mint ahova korábban jártak, az igazgató körbevezetett az osztályok között. Miért? Hogy a gyerekek megtudják, hova járnak a régi barátaik, ez alapján ők választhattak maguknak osztályt. Mert úgy gondolták, a legfontosabb, hogy ne maradjanak egyedül, könnyebb legyen a visszailleszkedés. Ez felülírta azt a szempontot, hogy hogy melyik osztályban milyen az osztálylétszám. Mert a legfontosabb, hogy a gyerek boldog legyen az iskolában..

 img_6058.JPG

Hangsúlyozom, a gond itthon a rendszerrel, a szemlélettel van. Sok pedagógus elképesztő elhivatottságról tesz tanúbizonyságot, nap mint nap Magyarországon, van szerencsém ismerni ilyeneket is:

Azt a tanárt, aki ha fáradtnak látja a gyerekeket, félbeszakítva az órát kiviszi őket a szabad levegőre játszani, rohangálni, feszültséget levezetni, feltöltődni.

Azt a tanárt, aki becsempészi a jóga elemeket a tornaórákba, törődve a gyerekek lelki egészségével is.

Azt a tanárt, aki figyelembe veszi, hogy egy kisiskolás nem mini felnőtt, és az első osztály átmenet az óvodából az iskolába. Aki tudja, hogy sokszor egy ölelés többet segít ezer szónál.

Azt a tanárt, aki az osztályozás során az erőfeszítést is figyelembe veszi, nem csak a pontszám szerinti teljesítményt. (Erre az angol rendszerben külön értékelést, osztályzatot kapnak a kezdetekben. Az angol értékelési rendszerről itt írtam részletesebben.)

 

Remélem, a demonstráció eredményes lesz, és valódi változások indulnak el az oktatásban. Igény, az lenne rá.. mind a diákok, mind a tanárok, mind a szülők részéről..

 

(Ha tetszett a cikk, használd a megosztást is! Ha legörgetsz, az ajánlott bejegyzések között biztosan találsz még valami számodra érdekeset! Kövesd Pszichológus Online blogom és Pszichológus online facebook oldalam, hogy ne maradj le egyetlen írásról se!)

 

Schrammel Ivett pszichológus, terapeuta (3 gyerek édesanyja, akinek több mint 4 évig volt szerencséje három brit – gibraltári iskolát megismerni.)

Fotók: Schrammel Ivett

  

A blogon megjelent írások szerzői jogvédelem alatt állnak.

23 komment

Adj élményt, időt, csoki helyett! Legyen más az advent!

2017. november 25. 08:32 - Schrammel Ivett

 advent_1_1.JPG

Idén december 3-án, veszi kezdetét az advent, a Karácsonyra való felkészülés, várakozás időszaka.

A boltok roskadásig telve áruval, szinte minden kirakaton „Black Friday” felirat virít, különböző árleszállításokat hirdetve. Az utcákat egyre inkább elözönli a tömeg, kapkodó, rohanó, ajándékok után kutató, zaklatott emberek tömege.

Mindig azon gondolkodom, kivel vannak a gyerekek a szülők vásárlási rohamai alatt, mivel töltik az időt?

A statisztikák szerint a szülők átlagosan napi 20 percet töltenek együtt gyerekeikkel. 20 percet.. és ebben minden benne van.. Ez elkeserítő.. Gondolom az ünnepi vásárlás és készülődés ideje alatt sokaknál ez az idő még tovább csökken. Nem fordítva kellene?

Tudom, hogy nehéz ellenállni a kísértésnek, a csábító árukínálatnak, az óriási árengedményeknek, melyek hatására – valljuk be – temérdek teljesen fölösleges, haszontalan holmit szereztünk már be az évek során. Hiszen olyan olcsó.. majd csak jó lesz valamire.. Azután még évek múlva is csak porosodik a polcon, vagy valamelyik szekrény mélyén.

De mi lenne, ha idén tudatosan kevesebbet vásárolnánk, és több időt töltenénk együtt szeretteinkkel már az advent időszaka alatt is? Hiszen tudjuk, hogy a gyerekek számára nincs fontosabb az együtt töltött minőségi időnél. És ha magunkba nézünk, ráébredünk, hogy valójában nekünk felnőtteknek is ez a legfontosabb. Persze örülnek az ajándéknak és a csokinak is (ahogy mi is) – természetesen az is belefér az ünnepekbe.. A lényeg, hogy elsősorban ne erről szóljon a Karácsony. Gondoljuk csak végig: ki tudja felidézni, hogy melyik ünnepre mit kapott, hogy milyen ajándékok voltak a fa alatt? És azt, hogy milyen közös családi programoknak örültünk gyerekkorunkban? Melyik élmény a maradandóbb? Melyik hagyott mélyebb nyomot bennünk? Melyik befolyásol hosszabb távon?

black_friday_kep_2.png

Hogy az adventi naptár ablakainak minden napi kinyitása okozta öröm a gyerekeknél ne maradjon el, sőt még egy kis meglepetés is társuljon hozzá, kitaláltam valami rendhagyót.

Épp meditációról sétáltam egy este hazafelé, szinte egyedül voltam a sötét utcán, mikor a kivilágított kirakatokat nézegetve támadt egy ötletem: Mit tehetsz az adveni naptár fiókjaiba csoki helyett? Én azt találtam ki, hogy mindenki leírja kis papírdarabokra, milyen közös családi programot szeretne esténként, amikor mind együtt vagyunk, majd random módon elhelyezzük a programjavaslatokat a fiókokban. Így minden nap meglepetés, hogy kinek a kívánsága teljesül, mi lesz az aznapi közös program. A lányaim már előre imádják, és bevallom, én is alig várom, hogy kinyissuk az első fiókot.

Ha nincs otthon, még van idő elkészíteni vagy beszerezni egy fiókos adventi naptárat, és ha tetszik az ötlet, már most gondolkodhattok, Ti mit írnátok a papírokra!

 

Ha tetszik az ötlet és Te is megvalósítanád, a kezdeményezéshez itt csatlakozhatsz: "Adj időt, csoki helyett! Legyen más az advent!". 

 

(Ha tetszett a cikk, használd a megosztást! Ha legörgetsz, az ajánlott bejegyzések között biztosan találsz még valami számodra érdekeset! Kövesd Pszichológus Online blogom és Pszichológus online - Schrammel Ivett facebook oldalam, hogy ne maradj le egyetlen írásról se!)

 

Schrammel Ivett pszichológus, terapeuta

 

Fotó: Schrammel Ivett

 

A blogon megjelent írások szerzői jogvédelem alatt állnak.

 

Szólj hozzá!

#metoo – Mit mond a pszichológia az áldozathibáztatásról

2017. október 29. 10:24 - Schrammel Ivett

Valahogy mindig eljön az a pillanat, amikor betelik a pohár, valami ébred kollektív szinten is, nem csak egyes egyénekben, az egyéni ébredések száma elér egy kritikus tömeget.. Akkor mozdulnak meg tömegek, emelik fel a hangjukat és történnek változások..

 felelem_2_1.jpg

Nem írtam volna meg ezt a cikket, ha nem döbbentett volna meg mélységesen az az áldozathibáztató kommentözön, ami a zaklatási ügyek kapcsán megjelent írásokra érkezett. Az, hogy egyes közszereplők ilyen módon nyilatkoznak a témában nem volt meglepő, de a kommentek áradata egy nagyon komoly problémára hívja fel a figyelmet. Ahogy az üzenőfalakon hetek óta megjelenő, ismerőseim által használt „metoo” hastag is, mely jelzi, rengetegen érintettek az ügyben. És ez csak a jéghegy csúcsa, hiszen még most sem osztja meg minden érintett múltbeli erőszakos, zaklatási ügyét szűkebb-tágabb környezetével, a nyilvánossággal. Itt nem csak egyéni traumákról, hanem nagyon is súlyos társadalmi problémáról van szó.

Hetek óta minden nap újabb és újabb történetek jutnak az eszembe, melyeket klienseimtől hallottam az elmúlt évek során. Olyanoktól, akik nem szexuális zaklatás, erőszak, traumák miatt kerestek fel, de az együtt töltött idő, közös munka során fény derült a velük történtekre.

Minden eset azt erősítette, hogy a szexuális erőszak valójában a másik feletti hatalomról szól..

Láttam a szemükben a félelmet, ahogy mesélték történeteiket, és igen, a szégyent is.. És ahogy a sok bátor kiállás a nyilvánosság elé nekik is erőt és bátorságot adhat, a külvilág áldozathibáztató reakciói ezt a szégyent erősítik. Pedig a szégyen nem az övék, hanem az elkövetőké.

 

Pszichológiai szempontból persze megvan a magyarázata az áldozathibáztatásnak. Létezik egy olyan fogalom, jelenség, hogy az „Igazságos világba vetett hit”. Szeretnénk azt hinni, hogy igazságos világban élünk, ahol – mint a mesében - a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig büntetését. Ez a hit növeli a biztonságérzetünket, hiszen úgy véljük, nálunk van a kontroll, nagyobb mértékben befolyásolhatjuk a világ történéseit. Mi történik, ha látszólag ártatlan emberekkel történnek tragédiák? Ilyenkor ez a hit, feltevés mintegy szűrőként működve, más értelmezési keretbe helyezi a történteket. Sokan elkezdik keresni az okokat, a valójában vétlen áldozat felelősségét a kialakult szituációban, az őt ért traumában. Elkezdik kétségbe vonni szavai igazságtartalmát. Hiszen ha igazságos világban élünk, ez nem történhet meg vétlen emberekkel. És elkezdődik az áldozathibáztatás: „Biztos provokatívan viselkedett”, „biztos kihívóan volt öltözve”, „igazából ő is akarta”, „miért szállt be az autóba”, „miért ment fel a lakására”… stb. Az áldozathibáztatás ad is egyfajta megnyugvást: „Ez velem, a szeretteimmel nem történhet meg”, hiszen mi „jók” vagyunk, és hát „igazságos világban élünk”… Ez a hit, meggyőződés így vezet egyfajta kognitív torzításhoz sokaknál.

A helyzet tovább bonyolódik, ha az elkövető ismert, a társadalom által megbecsült és általunk is értékesnek tartott személy. Ekkor lép a képbe az úgynevezett kognitív disszonancia. Ha két ismeret, információ egymásnak ellenmond, ez disszonanciát, erős feszültséget kelt bennünk, ami egy szorongáskeltő állapot. A feszültséget, szorongást pedig úgy igyekszünk csökkenteni, hogy az egyik meggyőződést, ismeretet érvénytelenítjük. Általában a legelsőt, hiszen nehéz felülírni már meglévő attitűdjeinket, hiteinket. Ez esetben, ha az elkövető pozitív értékekkel bír a számunkra, ez szinte kizárja annak a lehetőségét, hogy higgyünk a bűnösségében. Ezért vonjuk kétségbe az áldozat szavait: „Biztos csak kitalálta az egészet”, „nem is úgy történt, ahogy elmesélte”. És elkezdjük az elkövetőt felmentve, felelősségét csökkentve az áldozatot okolni a történtekért.

Mennyivel könnyebb egy rosszarcú „bűnöző típus” bűnösségében hinni, hátha még előítéleteink is vannak vele kapcsolatban (származása, bőrszíne, vallása, előélete miatt), mint egy jól szituált, sikeres, ismert és elismert személy bűnösségét elfogadni tényként. Az első esetben nincs akkora eltérés előzetes feltevéseink és az általunk kapott új információ között. Holott pl. az antiszociális személyiségzavar vagy más néven szociopátia, mely jól leírható a „nem szeret, nem szorong, nem tanul” triásszal és sok esetben bűnöző magatartáshoz vezet, lényegesen gyakoribb felsővezetők között. Hiszen nincsenek gátlásaik a siker felé vezető úton.

Az emberek nagy része nem ismeri azokat a kutatási eredményeket sem, melyek kimutatták: nincs összefüggés az áldozat öltözködése, az aktuálisan viselt ruha és az áldozattá válás között. A gyakran feltett áldozathibáztató kérdés, miszerint „Hogyan volt felöltözve?” tehát teljességgel irreleváns az erőszak szempontjából.

A valóságot alapvetően csak a saját szűrőinken keresztül vagyunk képesek befogadni és értelmezni. Ezeket a szűrőket meghatározzák hiteink, meggyőződéseink. Ezért a beérkező összes információt torzítjuk, általánosítunk és ki is hagyunk bizonyos információkat. Azokat, melyek nem illenek előzetes feltevéseinkbe, melyek nem illeszkednek világképünkbe..

Persze az emberek többsége soha nem is hallott a kognitív torzítások jelenségéről, és szentül meg van győződve a saját igazáról. Akkor is, amikor a valóság ennek ellentmondani látszik. Ahelyett, hogy felülvizsgálná nézeteit, egyszerűen átírja a történteket, a valóságot, hogy az illeszkedjen a világról alkotott képéhez.

De ha tudjuk, hogyan működik az emberi gondolkodás, hogyan befolyásolják meggyőződéseink az értelmezéseinket, véleményünket, talán elgondolkodhatunk, valóban igazunk van-e? Van-e más magyarázat? Lehetséges-e, hogy valóban minden úgy történt, ahogy az áldozat állította? Lehetséges-e, hogy vétlen a történtekben? Lehetséges-e, hogy ez bárkivel, bármikor megtörténjen? Igen, megtörténhet velünk is és a szeretteinkkel is… És ez a válasz egyáltalán nem kényelmes, a legkevésbé sem megnyugtató.

És megtörténhet mindaddig, amíg a közvélemény nem ítéli el egységesen az ilyen cselekedeteket, és az erőszaknak nincsenek az elkövetőre nézve komoly következményei.

 

(Ha tetszett a cikk, használd a megosztást! Ha legörgetsz, az ajánlott bejegyzések között biztosan találsz még valami számodra érdekeset! Kövesd Pszichológus Online blogom és Pszichológus online - Schrammel Ivett facebook oldalam, hogy ne maradj le egyetlen írásról se!)

 

Schrammel Ivett pszichológus, terapeuta

 

A blogon megjelent írások szerzői jogvédelem alatt állnak.

14 komment

Hogyan lehet újrakezdeni, talpra állni nehéz élethelyzetek után?

2017. október 11. 17:02 - Schrammel Ivett

 img_4909.JPG

Minél nagyobb a veszteség, amit az ember elszenved illetve minél nagyobb horderejű változás után szükséges újra kezdeni, annál hosszabb időt vesz igénybe a folyamat.

A legnagyobb veszteség egy szerettünk elvesztése, ez esetben a gyász elhúzódhat 1-2 évig is, egészséges esetben, zavartalan gyászfeldolgozás mellett. Ha a feldolgozás valamelyik fázisban elakad, az a folyamat még hosszabb időt vehet igénybe. Komoly stresszt okoz a válás, a munkahely elvesztése, egy-egy súlyos testi vagy lelki betegség, baleset, műtét elszenvedése is.

De stresszt jelentetnek a jelentősebb költözések, a nagykorú gyerekek kirepülése a családi fészekből, a nyugdíjazás is, hiszen minden ilyen esemény változást okoz az életkörülményekben, melyekhez igazodni kell. Sok esetben új célokat kell találni, új értelmét meglelni az életnek.

Gyerekeknél ugyanilyen stresszt okozó szituáció még az iskolaváltás is.

Minden esetben személyiség és szituációfüggő, hogy ki milyen gyorsan tud talpra állni élete nagyobb változásai után. Minél stabilabb a személyiség, minél erősebb az úgynevezett pszichológiai immunrendszere, minél hatékonyabb megküzdési stratégiákat birtokol, annál könnyebben és gyorsabban alkalmazkodik a megváltozott feltételekhez.

 

Érdemes végiggondolni, hogy hány nehéz helyzeten jutottunk már túl életünk során, és hogy mi segített nekünk akkor. Mások is talpra álltak már ilyen nehéz szituációkat követően, az ő példájukból is erőt meríthetünk. Meg kell találnunk a belső motivációinkat, hogy miért érdemes küzdeni, újrakezdeni. Ehhez elengedhetetlen egy pozitív, vonzó, erősen motiváló jövőkép kialakítása.

 

Sokat segíthet az elfogadó, megértő, támogató környezet: a családtagok, barátok. Ha ilyen támogató környezettel nem rendelkezünk, és úgy érezzük, egyedül képtelenek vagyunk a talpra állásra, mindenképp érdemes pszichológus segítségét igénybe venni, aki segít megtalálni a belső motivációinkat, segít aktiválni az újrakezdéshez szükséges belső erőforrásainkat, akinek segítségével szemléletet válthatunk.

 

Először is mindig könnyebb valami felé mennünk, mint valamitől el. Sokszor nem elegendő motiváció, hogy túl akarunk jutni egy nehéz helyzeten, tudnunk kell azt is, hogy hova akarunk eljutni, hogy miért érdemes talpra állni. Látnunk kell lelki szemeink előtt egy vonzó jövőképet, arról az időszakról, amikor már meghaladtuk a problémát, kikerültünk nehéz helyzetünkből. És el kell hinnünk, hogy ez elérhető, megvalósítható, hogy képesek vagyunk rá. Hit nélkül semmi sem működik, valójában minden „fejben dől el”.

Ezután meg kell keresnünk és aktivizálnunk az ehhez szükséges belső erőforrásainkat: képességeinket, jellemvonásainkat, tudásunkat, tapasztalatainkat. Mindenki számára elérhető vagy megteremthető minden számára szükséges belső erőforrás. Számításba kell vennünk az elérhető külső erőforrásokat, esetleges külső segítséget is. Végiggondolni, hogyan tudjuk ezeket elérni, segítségül hívni. És végül a tettek mezejére is kell lépnünk.

 img_4873.JPG

A fájdalom az élet része, elkerülni nem lehetséges. Mindenkit érnek veszteségek, kisebb nagyobb sorscsapások. Az életben csak a változás állandó, nekünk pedig alkalmazkodnunk kell ezekhez a változásokhoz. Ha egy életterületen aktuálisan nehézségeink is vannak, újra kell építeni ezt a területet az életünkben – más életterületeink még jól funkcionálhatnak. Ezekből a jól működő területekből töltekezhetünk, erőt meríthetünk.

Egy veszteség után érdemes végiggondolni, hogy mennyi értékes kapcsolat van még az életünkben, a jelenünkben, ezek a kapcsolatok erőt adhatnak a továbblépéshez.

Ha elvesztettünk egy számunkra fontos valakit, tudnunk kell, hogy bár ő fizikailag már nem része az életünknek, az értékei, melyeket képviselt, melyeket átadott nekünk az együtt töltött idő alatt, velünk maradnak, bennünk élnek tovább.

 

(Ha tetszett a cikk, használd a megosztást! Ha legörgetsz, az ajánlott bejegyzések között biztosan találsz még valami számodra érdekeset! Kövesd Pszichológus Online blogom és Pszichológus online - Schrammel Ivett facebook oldalam, hogy ne maradj le egyetlen írásról se!)

 

Schrammel Ivett pszichológus, terapeuta

 Fotók: Schrammel Ivett

 

A blogon megjelent írások szerzői jogvédelem alatt állnak.

 

 

Szólj hozzá!