Pszichológus Online

Schrammel Ivett pszichológus, terapeuta - www.napmandala.eu blogja - Tanácsadás, coaching, terápia.

Életút interjú Popper Péterrel

2017. július 30. 12:04 - Schrammel Ivett

Ezt az interjút Popper Péterrel 21 évvel ezelőtt készítettem, 1996. májusában, még első éves egyetemi hallgatóként. Most először publikálom.

Amikor feladatként kaptuk egy életút interjú készítését egy tetszőleges személlyel, tudtam, hogy őt fogom választani az interjú alanyául. Hiszen írásai, gondolatai nagy hatással voltak rám, és volt szerencsém az egyetemen hallgatni előadásait is – emlékszem, óráin az ajtót nem lehetett becsukni a sok hallgatótól, voltak, akik csak az ablakpárkányokon találtak helyet maguknak - de egy személyes találkozó mégis egész más, sokkal mélyebb ennél.

Az interjú kalandos előzmények után jött végül létre. Az elsőként megbeszélt időpontban ugyanis Debrecenbe kellett utaznia, előadást tartani – ezt már a lakására érve tudtam meg, így azonnal leutaztam utána, hátha a pályaudvaron elérem hazafelé jövet, hiszen tudtam, hogy milyen elfoglalt, nem volt egyszerű időpontot egyeztetni erre az alkalomra. Aznap elkerültük egymást, de szerencsére a másodszorra megbeszélt napon létrejött a várva várt találkozó.

A vele folytatott hosszú személyes beszélgetés nagyon nagy hatást gyakorolt akkor rám.

A dolgozat nálam maradt példányát éveken át ereklyeként őriztem, majd hosszú időn át elveszettnek hittem. Nemrég, legutóbbi költözésem alkalmával azonban sikerült megtalálnom és úgy éreztem, hasznos lenne megosztanom másokkal is, így most változtatás nélkül közzéteszem.

Popper Péter mesél önmagáról, szakmai útjáról, a pszichológus hivatásról, a szakma kihívásairól, megfelelő motivációról.

 popper_peter_p2.jpg

 

ÉLETÚT INTERJÚ POPPER PÉTERREL  Készítette: Schrammel Ivett   1996. május 23.

 

A következő interjú alanya közismert személyiség, Popper Péter professzor, pszichológus, pszichoanalitikus, egyetemi tanár.

Elsőként a pályán való elindulásáról kérdeztem, s ő elmesélte, hogy a pszichoanalízisről nagyon korán hallott, mivel édesanyja pszichoanalízisre járt, és lelkes híve volt annak. Ő azonban soha nem akart pszichológus lenni.

A gimnáziumi érettségi után felvételt nyert a Bölcsészettudományi Kar történelem szakára, majd szakot váltott, filozófia - logikára. Ezt a szakot később átszervezték a Lenin Intézetbe, így ő is oda került. Negyedévben felvette a pszichológia tanári szakot, majd pszichológia, filozófia - logika szakos tanárként végzett.

Soha nem volt példaképe, és a pszichológiát nem valaki másnak a hatására választotta.

Akkoriban központi álláselhelyezés volt, ő azonban az egyetem elvégzése után nem fogadta el azt az állást, melyet felajánlottak neki, az Állatorvosi Főiskola Filozófia Tanszékén. Ennek következményeként három éves eltiltást kapott, mialatt nem lehetett diplomás állása. Ez idő alatt sokféle munkát elvállalt: segédmunkás, újságíró is volt. Később a Gyógypedagógiai Főiskolára került tisztviselőnek. Amikor már kaphatott diplomás állást, „lakás - magánegyetemekre" kezdett járni pszichológiatörténetet, fejlődéslélektant, Gestalt-pszichológiát tanulni. Mártonné Vázsonyi Ibolyához járt Rorschach-tesztet, Szondi-tesztet, diagnosztikát tanulni. Ebben az időben nem volt pszichológusképzés az egyetemeken, csak pszichológia tanári képzés, ezáltal magát a pszichológiát. a pszichológia nyelvét az egyetem után sajátította el

Amikor lehetőség nyílt rá, elment a fiatalkorú bűnözők közé pszichológusnak. Feladata volt, hogy bíróságok számára véleményt - pontosabban személyiségképet, karakterológiai képet - adjon az előzetes letartóztatásban lévő fiatalokról. Itt ismerkedett meg György Júliával, aki elvitte a Trefort utcai pszichoterápiás rendelésre. Így tulajdonképpen, ahogyan ő fogalmaz: belesodródott a szakmába és ebben semmiféle tudatos választás nem játszott szerepet, egyszerűen így hozták a körülmények.

Pszichoanalitikus kiképzést is kapott, de nem kérte felvételét a Pszichoanalitikus Egyesületbe.

Egyik szakterülete a klinikai pszichológia, ahol különösen a pszichoterápia és a szociális beilleszkedési zavarok érdekelték. Másrészt mindig sokat foglalkozott a vallás körüli pszichológiai problémákkal.

Saját bevallása szerint azt volt a legnehezebb megtanulni. hogy amikor befejezte a munkát, ne vigye magával állandóan, ne vigye haza a családjához; ne próbálta meg folytonosan értelmezni a körülötte lévő emberek mondatait, viselkedését, a környezetében zajló eseményeket. A pszichológia legnagyobb buktatójának is ezt tartja, hogy sokan életformát csinálnak belőle, holott ez egy szakma. Úgy érzi, neki sikerült tökéletesen elkülöníteni a munkát és a magánéletét.

Soha nem volt igazán ideje a családdal, a gyerekneveléssel foglalkozni, mivel a kezdetektől fogva napi 16 órát dolgozik minimálisan. Kritikus helyzetekben ugyan lehetett rá számítani, de a különböző munkák nagyon lekötötték. Beismeri, hogy kapcsolatait mindig alárendelte az őt érdeklő dolgoknak.

Egy fia van, aki nem érdeklődött a pszichológia iránt, így nem is ezt a pályát választotta.

A fiatalkorú bűnözőkkel való foglalkozása után az ELTE Jogi Karának Büntetőjogi Tanszékén volt tudományos ösztöndíjas három évet.

Ezután vakult meg, és három évig nem látott, amíg meg nem operálták a szemét. Eközben elkerült Liebermann Lucyhoz pszichoanalízisbe - ő volt a második pszichoanalitikusa - ahol be is fejezte a pszichoanalízist.

Volt analitikusa kérte meg, hogy legyen az I. számú Gyermekklinika Pszichológiai Osztályának munkatársa, maid halála előtt rábízta az osztály vezetését. Ebből alakult ki később a Semmelweis Orvostudományi Egyetem orvos-pszichológiai önálló csoportja. 1992-ben leköszönt egyetemi tanári megbízásáról. Ennek okai bizonyos nézeteltérések voltak, mivel ő mindig nyíltan es vállaltan szélsőségesen baloldali politikai nézeteket vallott. Arra gondolt, hogy ha leköszön, esetleg meg tudja menteni tanszéki csoportját, de ez nem sikerült, mert távozása másnapján megszüntették ezt az 1938 óta működő műhelyt, ahol a klinikai gyermekpszichológusok nagy része képződött, és a két Országos Ambulanciát is. Azután "szabadúszóként" élt, amíg meghívást nem kapott egy Izraelben működő amerikai alapítványi egyetemre vendégprofesszornak. Itt tanított közel három évig. Ez időszak alatt egyedül élt kint, a családja Magyarországon maradt. Három év után felesége műtétje miatt tért haza.

Azóta Magyarországon tartózkodik, de nincs állásban, szerződésekből él. Televízió-műsorokban, rádióműsorokban szerepel, egyetemeken tanít, cikkeket ír. Amikor Izraelbe ment tanítani, leköszönt minden funkciójáról, amit valaha is a magyar pszichológiai közéletben viselt, hiszen tizennyolc évig ő szerkesztette a Magyar Pszichológiai Szemlét, ő volt az elnöke a Klinikai Pszichológiai Kollégiumnak. a Népjóléti Minisztériumban dolgozott a Tudományos Minősítő Bizottságnak, Akadémiai Bizottságnak.

A pszichológiai közéletben már nem is akar részt venni. Egyedül a Nemzetközi Alkalmazott Pszichológiai Társaság Végrehajtó Bizottsági tagjának maradt meg még két cikluson át. Ezekről a funkcióiról azért köszönt le, mert úgy érezte. hogy a pszichológia érdekvédelmi szervei - a Pszichológiai Bizottság, a Pszichológiai Társaság, a Pszichológiai Kollégium, Kamara- egyetlen segítő gesztust sem tettek, hogy a SOTE általa vezetett tanszéki csoportját ne szüntessék meg.

Ezért amikor 1993-ban visszajött Magyarországra, nyári szabadságra (akkor volt hatvan éves) és Ranschburg emlékérmet akartak neki adni, tudományos ülést rendezni a tiszteletére, ő ezt nem fogadta el, hanem visszautasította.

1994 óta, mióta hazajött Magyarországra, egy könyve jelent meg, „Az Istennel sakkozás kockázata” címmel. „Freudizmus alkonya?” címmel megjelent egy folyóiratszám az Európai Füzetekben, amit ő szerkesztett, és írt hozzá egy tanulmányt. Különböző tanulmányai jelentek meg, a Letter International-ben elsősorban. Jelenleg egy valláspszichológiai könyvön dolgozik.

A vallás iránti érdeklődése már gyermekkorában kialakult, ugyanis nagyon vallásos volt a családja (sok pap és orvos volt a családban), és véleménye szerint ezt az ember egy életen keresztül viszi magával. Akkor ő ezt természetesen megtagadta és lelkes, baloldali ifjú volt, akinek az életébe ez nem fér bele. Ugyanakkor érezte, hogy ez nem igaz. Ekkor elkezdett utána olvasni, és többféle vallási csoportosulás, szekta iránt érdeklődni. Ezek lehettek gnosztikusok teozófusok, antropozófusok. stb.

Ezután került ki Indiába ahol módja volt, hogy részint a védikus hinduizmussal, részint a buddhizmussal valamilyen kontaktusba kerüljön. Ehhez hozzájöttek az Izraelben töltött évek, ahol a judaizmussal kapcsolatban mélyítette el tudását és természetesen keresztény vonatkozásban is. lszlámmal is itt kezdett foglalkozni. Nagyon sokat olvasott a különböző vallásokról, de van egy személyes élménytömeg is benne.

Indiába először a Kulturális Csereegyezmény keretében jutott ki, és indiai társadalomtudományi, pszichológiai, pedagógiai, szociológiai intézeteket látogatott, tanulmányozott, keresve, hogy melyikkel lehet kiépíteni együttműködést.

Amikor másodszor járt kint a WHO-nak (a Nemzetközi Egészségügyi Világszervezetnek) egy éhségövezetekben dolgozó, úgynevezett Primary Health Service (Első Egészségügyi Szolgálat) egyik csoportjánál dolgozott. Ekkor volt lehetősége arra is, hogy egy trimesztert tanítson egy indiai egyetemen.

Első alkalommal jóga ashramokban tanulmányozta a hagyományos indiai gyógymódokat. Amikor másodszor járt kint eltöltött egy kis időt egy buddhista kolostorban is, mivel ekkor már inkább a buddhizmus érdekelte.

A keleti vallások régebben nagyon érdekelték, erősen hatottak rá és talán paradox módon meggyőzték arról, hogy nyugati. „Az Önmagába térő ösvény” című könyve is arról szól, hogy épp a Keleten töltött idők győzték meg őt a nyugatiságáról. Ezt ő részint tudatossággal, részint rezignáltsággal,·alázatossággal vállalja, hogy az már szinte keleti attitűd, amivel ő nyugati. Úgy érzi, hogy nagyon sokat vett fel magába a keleti kultúrákból, de nem keletiesedett el. Úgy véli, hogy ha valaki nem találja meg a saját kultúrájában a saját szellemi útját, akkor hiába megy a Távol-Keletre, ott sem fogja megtalálni.

Amikor arról kérdezem, hogy milyen személyiség az, aki erre a pályára a legalkalmasabb, a következőt válaszolja: a gyógyult neurotikus. Két nagyon gyakori motívumot lát, mely az embereket a segítő pályák, így a pszichológia felé is tereli. Az egyik a belső bizonytalanság, mivel ezek a segítő pályák egy helyzeti fölényt biztosítanak a művelőjüknek, amivel megtámogathatja énjét. A másik jellemző motívum pedig a szeretetképtelenség, melynek az adott személy tudatában van, és ezt segítőkészséggel próbálja kompenzálni.

Nagy feszültségbírás kell ehhez a szakmához, és az egyénnek valamennyire rendben kell lennie önmagával, hogy ne csináljon belőle valami önkarbantartó vagy fölényeskedő hatalmi játékot. Fontos, hogy ne az életgyávaság vigye erre a pályára, az a cél, hogy belenézhessen olyan emberek sorsába, akik meg merik csinálni azt az életükben, amit ő nem. Ezek tehát nem jó motívumok. Szerinte a helyes motívum (mert természetesen ilyen is van) az őszinte érdeklődés mások sorsa iránt. E hivatás műveléséhez szükséges egy bizonyos introspektív készség nyilvánvalóan, és kell egy nagyfokú tolerancia. Ez az elviselni tudása annak, hogy a másik ember az egy másik ember, és nem én vagyok.

Elmondja, hogy ügyelni kell a bevonódás – távolságtartás kényes egyensúlyára. Ha valaki tökéletesen bevonódik, elveszti az objektivitását, ha távol tartja magát, akkor pedig egy érzéketlen emberré válik. Azt gondolja, hogy itt van a személy érintettségének valami egyénre szabottan optimális mértéke, amelyik őt is védi, az objektivitását is megőrzi és a klienst sem teszi ki egy rideg atmoszférának. Nagyon nehéz azonban erre a mértékre rátalálni.

Nem igazán tud választ adni arra a kérdésemre, hogy általában miért hagyják el ezt a pályát. Az ő ismeretségi körében ugyanis mindössze két ember van, aki elhagyta a pszichológusi pályát. Az egyik anyagi okok. miatt, a másik valahogy "kiégett". De véleménye szerint ehhez nem kell negatív értékítéletet kapcsolni, hiszen egy olyan állapotról van szó, amikor az embernek csökken az érdeklődése, motiváltsága.

Egyetlen rossznak mondott tulajdonságot emel ki, melyet a szakmabeliekre jellemzőnek tart, hogy élvezik saját fölényüket. Végül is egy kliens mindig függő helyzetben van a pszichológustól, a terapeutától. Ha valaki ezt szimmetrizálni igyekszik, akkor is megmarad ez a függő helyzet, és ő azt gondolja, hogy a pszichológusok a lelkük mélyén élvezik ezt a helyzetet. Ez pedig nem egy tetszetős pszichés sajátosság, de még mindig jobb, ha az ember bevallja, mint hogy letagadja, mert így jobban kézben tudja tartani.

Azt tapasztalta, hogy a legtöbb emberben van valami szorongásféle, hogy ''röntgen szemei" vannak a pszichológusnak, és olyan dolgokat is meglát az emberben, amit ő nem akar mutatni magából. Kisebb részük pedig egyszerűen legyint, amikor pszichológiáról van szó, és azt mondja, hogy az a világ becsapása. Ez a két leggyakoribb előítélet a pszichológusokkal szemben. Persze léteznek más előítéletek is, például sokan úgy gondolják, hogy aki pszichológushoz jár, az bolond.

Az a véleménye, hogy közömbös, hogy valaki férfi vagy pedig nő ezen a pályán, mert mind a kettőre szükség van a gyógyító pszichológia szempontjából. Nincsenek olyan speciális szakmai feladatok, melyet egy férfi vagy egy nő jobban tudna ellátni, tehát egyik sem jelent előnyt vagy hátrányt. Egyetlen különbségnek tartja, hogy a férfiak jobban tudják a "karrier csinálás mesterségét", és több idejük is van rá.

Számára a legteljesebb sikert az jelentette, hogy egykori analitikusa és felettese, Liebermann Lucy őt szemelte ki utódjául és rábízta az általa kialakított és harminc évig általa is vezetett pszichológiai részleget, amit ő ezután huszonöt évig vezetett. Már nem a siker része, hogy végül is nem tudta megőrizni a megsemmisüléstől.

Nyugdíjaztatására nem készül. Azt gondolja, hogy amikor először kell majd emlékeztető vázlatokat készítenie egyetemi előadásaira, akkor abbahagyja az előadást, mert úgy érzi, hogy az a tanár, aki nem tudja könyv nélkül a saját anyagát, az a vizsgán nem követelheti a hallgatóktól, hogy tudják.

Egyetlen hobbija a munkája, és ezt egy nagyon szerencsés dolognak tartja, mert nem vált ketté az élete munkára és szabadidőre, mivel a szabadidejében is dolgozni szeretett.

Egyáltalán nem is akar pihenésre berendezkedni, ez már nála a véget jelenti. Elmondja, hogy ennek van egy egyszerű lélektani oka is. Ő egy depresszív beállítottságú ember, aki úgy tud jó szinten élni, ha egy kicsit túlfokozza az aktivációs nívóját. Ez a legjobb szer a depresszió ellen.

Úgy érzi, hogy nem sajnálná, ha a munkáját elveszítené, mert könnyen el tudja engedni a dolgokat, és biztosan kitalálna helyette valami mást. Azonban mégis hiányozna neki valami. Leginkább az élet mozgalmassága: különböző emberek, különböző sorsok, különböző helyzetek.

Természetesen voltak mélypontjai az életében. Ezeken úgy jutott túl, hogy nagyon sokat dolgozott. Minél inkább mélypontra került, annál többel dolgozott az átlagosnál. Legnehezebb időszaka talán az volt, amikor eljött az egyetemről. Le kellett rombolnia az összes sztereotípiáit, sémáit, mert elment egy más országba, ahol angolul kellett tanítania, más nyelven, más közönséget, más hallgatóságot, más tárgyat. Tehát mindent újra kellett felépítenie. Úgy hiszi, hogy ez jelentős mértékben segített, mivel széttörte az évtizedek alatt kialakult rutint. Ezt csak úgy tudta elérni, hogy egy teljesen új helyzetben egy nagyon nagy terhelésnek kellett magát kitennie.

Voltak ugyan olyan személyek, akik segítettek volna túljutni mélypontjain, de ő nem tartott rájuk igényt. Azt gondolja, hogy az ember minden lényeges helyzetében egyedül van, és nem is kell másokra ráterhelni a saját problémáját, ő ezt egy infantilis dolognak tartja.

Erősségének tartja intelligenciáját és azt, hogy nagyon intenzíven és elmélyülten tud dolgozni, nagyon rövid idő alatt nagyon sokat tud teljesíteni. Ebben a koncentráltságban mégis van egy játékos elem, egy könnyedség Ezt a játékosságot tartja még erősségének, és ahogy ő fogalmaz, azt, hogy a különböző maszkjai nem égnek rá az arcára, és ki tud kacsintani mögülük.

Legnagyobb negatívumának azt tartja. hogy nem tud nemet mondani, vagy csak nagyon nehezen. Nem nagyon tudja szelektálni a feladatait és a körülötte lévő embereket. Tulajdonképpen a túlterheltsége, a rengeteg munkája is ebből kerekedik ki. Hibájának tartja ezen kívül még egyfajta szélsőségességét is, hogy dupla vagy semmit szeret játszani, nem nagyon szeret a középúttal kiegyezni.

 

Eddig tartott az eredeti interjú. Persze utólag rengeteg mindent kérdeztem volna és kérdeznék még tőle ma is, de sajnos erre már nincs lehetőség. Ő évekkel ezelőtt elment, de a gondolatai, tanításai velünk maradtak.

 

(Ha tetszett a cikk, használd a megosztást is! Ha legörgetsz, az ajánlott bejegyzések között biztosan találsz még valami számodra érdekeset! Kövesd Pszichológus Online blogom és Pszichológus online facebook oldalam, hogy ne maradj le egyetlen írásról se!)

 

Schrammel Ivett pszichológus, terapeuta

 

Fotó: Pinterest 

 

A blogon megjelent írások szerzői jogvédelem alatt állnak.

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://schrammelivett.blog.hu/api/trackback/id/tr1512701119

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Elena4911 2017.08.01. 11:34:18

Kedves Ivett!
Olyan sokszor olvasom valakiről, hogy amikor az élete mélypontra került, azt úgy élte túl és lett jobban, hogy egyre többet dolgozott.
Azt szeretném kérdezni, hogy odáig hogy lehet eljutni egy mély depressziv állapotból, mert egyáltalán felálljunk és elkezdjünk bármit is csinálni?
Az érdekelne, hogy a mélypont és az aktivitás közti állapotból hogyan lehet kilépni? Egyáltalán mi kell hozzá, hogy akarjunk belöle kilépni? Mert sokszor látom, hogy megvan ugyan az elhatározás, mégis képtelen a mélyponton lévő ember ezen változtatni. Mi segíti ezt a fajta bénultságot feloldani?
Köszönöm, ha válaszolsz!
Elena

Schrammel Ivett · http://www.napmandala.eu 2017.08.01. 11:40:12

@Elena4911: Kedves Elena! Való igaz, hogy a depresszív hangulat legjobb ellenszere az aktivitás. A depresszió pszichoterápiával vagy bizonyos esetekben pszichoterápia és gyógyszeres kezelés kombinációjával jól kezelhető, az említett bénultság - ha egyedül nem megy - külső segítséggel feloldható.

Elena4911 2017.08.01. 16:12:12

@Schrammel Ivett: Köszönöm szépen kedves Ivett! A pszichoterápia semmit nem használt, a gyógyszeres kezelés már 22 éve tart, mégis gyakran vannak nála ilyen mélypontok... :-(
Ilyenkor mit lehet még tenni?

Schrammel Ivett · http://www.napmandala.eu 2017.08.01. 16:20:01

@Elena4911: Gyógyszert váltani és terapeutát váltani lehet. A pszichoterápia működik, ha az ember megtalálja a számára megfelelő segítő személyt.